zanutti

Bejegyzések az ötvenes évektől napjainkig. Bejegyzések száma: 212

212 Bejegyzés
Feedek
Megosztás

Előszó: A zanutti, a zanuttizmus eredete

A Zanutti Gazét 1967-ben, 1968-ban egy kézzel-géppel írott iskolai újság volt. Inkább csak osztály-lap. Hárman írták, a háromból egy rajzolta is. Párniczky Mihály költő és hangszerjavító, meghalt 1998-ban, P. T. Á. (Ajtony) foglalkozását a kellék-gyártástól a reklámig majd egyszer összefoglalja, ő rajzolt is a gazétba, és Záboji Tibor (iboly), aki informatikusként ment nyugdíjba, de ihletett pillanataiban úgy gondolta, hogy a Zanutti Gazétnak köze volt/van az irodalomhoz, és azóta elkövetett írásaiban a legjobb sorok is onnan erednek. A szerző-hármas neve így lett Ponzábniczky. A lap elindítója (szó szerint a hátsó sorból!) és egyben főszerkesztője Iboly, vagyis szerénységem.

A zanutti elnevezés fogalommá vált, így használtuk, hárman valószínűleg háromféle tartalommal, én szívem szerint besorolnám a közép-európai groteszk vonalába, de a megadott információk keveset érnek, a kézzel írott újságok nagy része elveszett, Mihály meghalt, így már csak ketten bizonyíthatjuk, hogy a zanuttizmus létezik, és hogy igaz a mondás: "Zanutti mindent tud!" (iboly)
________________________________________________________________________

"Ponzábniczky" A fenti képet (és a szerkesztőséget) hárman jegyeztük: (nem nehéz a megfejtés Ponori Záboji és Párniczky)

Az utolsó író-olvasó találkozó

(iboly)

 

Az öregember sokáig készült a következő felolvasásra, éjszakákon át töprengett és írta a szöveget. Nem volt könnyű, mert naponta szavak tűntek el az emlékezetéből. Mindig tervezte, hogy egyszer leltárt készít a megmaradt készletről, hátha úgy lassabban fogy. Összeírja, sorszámozza azokat a szavakat, amelyekre a magyar nyelvből még emlékszik, de ebből a szándékból ugyanúgy nem lett semmi, mint a könyvek rendezéséből a polcokon. Egyébként néhány számnevet is elfelejtett már, pl. a tizenkilencest és a kilencvennégyest. Kitalálta persze, hogy a hiányzó szavakat jelöli majd a hiányzó számokkal, illetve a könyv-hézagokat az elfelejtett sorszámokkal. Például a tizenkilencedik és a kilencvennegyedik kötet helyén egy lyuk lesz, de akárhányszor próbálta elmagyarázni az ötletét, nem értették meg. Ezért vagy nem ezért, közben a hallgatósága is elfogyott.
Az asszony ült vele szemben és várt. Néha kötögetett, néha belenézett egy színes újságba, de hamar rájött, hogy már olvasta. Nem sokáig bírta csendben:
– Legalább azt mondd meg, hogy miről szól! Mi a témája?
– Nem tudom. Nehéz.
– Végre rólam is írsz valami szépet, kedveset?
– Nem ilyen egyszerű.
– Hát akkor politika, család, egészségügy, várólista? Nagyon abszurd?
– Rossz ómen.
– Micsoda?
– Az, hogy előre elmondom. Ráadásul hiányzik a tizenkilencedik és a kilencvennegyedik szó.
– Ezt most nem értem. – csodálkozott az asszony.
– Na látod?! Nem érdemes előre elmondani semmit!
Egyszer aztán az öregember elkészült a szöveggel. Féloldalt tett ki az egész. Még kihúzott három, túl hosszú sort, aztán levette az író-szemüveget és felrakta az olvasót. Megköszörülte a torkát, és elkezdte olvasni a szöveget. Az írás arról szólt, hogy egy öregember éjszakákon át írja a szövegét, de elfogynak a szavai. Szerencsére a szavakat többször is le tudja írni, ahogy a könyveket többször is el lehet olvasni. Vele szemben ült az asszony, ölében színes újság. Már kiolvasta. A legérdekesebb történet arról szólt, hogy egy öregember felolvas egy szöveget, amiben egy öregember ír egy szöveget egy olyan öregemberről, aki olvassa a saját szövegét, amiben az öregember ír, hogy aztán felolvassa...
Az asszony édesdeden alszik. Arról álmodik, hogy az öregember valami nagyon szépet, kedveset ír róla. Amikor felolvassa, többször is meghatódik és kénytelen megköszörülni a torkát. Az öregember ír, de már nincsenek szavai. Néhány szótag csak az övé, néhány betű, töredezett gondolat.
Egy szép álom az asszonyról, aki mellette alszik. Aki fiatal és nagyon szép.
Mint az ember, akiről az asszony álmodik.

 

Az őrület darazsai

(iboly)

Mint minden agyalmányban, a táplálékláncban is vannak véletlenszerű események. Nem minden törvényszerű. Persze ha minden véletlen, az lehet törvényszerű! Tegnap az eltett majd gondosan kiválasztott és a palacsintámba töltött lekvárral együtt, megettem egy darazsat is. Néhány reccsenés és vége. Másodszor is. Először amikor az előkészített gyümölcsbe vagy a forró lekvárba került a rovar, másodszor amikor a szájamba és én gyümölcs maradéknak hittem, fogaimmal feldaraboltam. Mintha dzsem lenne. Fej, tor és potroh, azt hiszem ennél tovább jutottunk. Jobban  elapróztam. Így pusztul el egy döglött  darázs!

Vajon mennyire lesz lekvár állagú-jellegű egy lekvárba került rovar, hány év kell, hogy a darázs teljesen lekvárrá váljon, felszívódjon, feloldódjon.  Van erre esély? Vagy soha! Épp  ellenkezőleg, a lekvár végérvényesen konzerválja a ropogós darazsat, a véletlen eseményt, a mini-tragédiát, a darázs mikrovilágát, tulajdonságait, beleértve a zümmögés, a repülés tudományát is? Ha eltelik néhány év, sötét kamrapolcokon, ahol két sorban állnak a befőttek és a lekvárok, egyszer csak zümmögni kezdenek az üvegek. Ha közel hajolok, darazsak dongását, méhek zümmögését, elmúlt nyarak, régi kertek rovar-zaját lehet hallani, mint kagylóban a tengert. Nem nagyobb illúzió. Persze ehhez az kell, hogy minden üvegbe jusson legalább egy darázs.

Még mindig tegnap van. Lassan összeáll bennem a kép, a darázs képe. A kép rémképe. Sikerült egy anyakirálynőre harapnom. Ha megtermékenyített példányról van szó, kolóniát fog alapítani bennem, pl. a patkóbélben, vagy a vakbélben. A patkó szerencsésebb, a vakbélből nem lehet kilátni. A lényeg, hogy bél-kolóniát. Lehet, hogy bosszút fognak állni. Pedig ártatlan vagyok, véletlen gyilkosság volt, én csak kavartam a lekvárt, oda sem néztem. Aludj el szépen kis darázs! Én dzsemet forraltam, a rovarok bosszút. Az ártatlan darázs  királynői minőségéről meg nem is tudtam. Lehet, hogy ezer darázs fejlődik ki bennem gyilkos mérgezett szúró szerszámmal. Ez persze vízió, az ember tele van víziókkal. Miután ezek a hasüregben vannak, odabent, nevezhetjük bel-vízióknak, amelyek jó esetben a vesén keresztül távoznak. Egészséges veséket feltételezve. Mint a gyógyszereknél, kell hozzájuk egy ép kiválasztószerv, egy jó máj, egy viszonylag rugalmas falú érrendszer és egy extrákat nem ütő szív és egy annyira tiszta agy, hogy az ember meg tudja jegyezni miből, milyen napszakban, mennyit kell bevenni: pl. reggel felet, este ugyanabból egészet, másnap kétszer annyit…

Megjegyzi-e vízióit az ember? Mert nem könnyű, de adottak a technikai feltételek, hogy digitalizáljuk az emlékeket. Kamerák jelzőlámpái égnek, felvétel, néhány híradó is itt van, halkszavú írók, zümmögő költők, ritkán látott történészek Az ember nem állat, képes megjegyezni a rosszat, ami történt vele. És ha megjegyezte, tesz is ellene valamit? Itt van például a háború. A darazsak minden évben összegyűlnek a forró lekvár körül és egy vagy kettő észrevétlenül belepottyan a mámoros illatú, gőzölgő, bugyborékoló anyagba. Nem húsz, vagy huszonötmillió pusztul el, hanem csak egy vagy kettő.  Elgondolkodnak ezen a darazsak? Dehogy, a darazsak tavalyról sem emlékeznek semmire, a forró végzetre, az emberi fogakra biztosan nem, talán a lekvár illata ismerős lehet az előző nyárból. Egy vagy két darázs pusztul csak el, esik bele a forró lekvárba. Az emberek igyekeznek a következő háborúban még több embert lekvárba tömöríteni. Ember-lekvárba. Százmilliókat. Amíg béke van, kifőznek valamit. Egy sokkal finomabb háborút!

Lehetnénk többen is

(iboly)

Tizenketten jöttek össze.
– Lehetnénk többen is, ennyi évvel az érettségi után! – mondta Gazsó, aki rögtön a vizsgák után összetörte magát az ajándékba kapott motorkerékpárral. Később még háromszor.
– Bizony lehetnénk– vágta rá Kerényi –, félévszázad telt el, egyhuszad évezred…
– Gyerekek, ez a matek zseni rögtön kiszámolja, hogy hány nappal ezelőtt buktam meg irodalomból!

– Üljünk le! Éhes vagyok, és itt remekül főznek. – nézett a hosszú, terített asztalra Sárossy, akit sokáig kezeltek gyomorrákkal. Mióta rátalált erre a helyre és a többieket is rábeszélte, nagyokat evett, mintha pótolni szeretné a betegségben töltött évek diétáit. Könnyű jókat enni, ha valakinek semmi baja nem volt az emésztőrendszerével, vagy az infarktusa előtt még a koleszterin szintjét sem ellenőriztette! Most meg már minek? Leült, böngészni kezdte az étlapot. Hamar megszokták, hogy az egyik étel finomabb, mint a másik és nincs sehol feltüntetve az adagok ára. Sárossy csak néha nézett fel, vele szemben az osztály valamikori legszebb lánya ült, kövéren ráncosan és csúnyán. Ezen nincs mit szépíteni.
– A nők csúnyábban öregszenek, mint mi, nem gondolod? – súgta oda Géza, a másik balesetes, aki a hetesen tömegkarambolt okozott , de előbb a bal kezét vitte el egy visszapillantó tükör.  
– Ha Évikére gondolsz, igazad van, de nézd meg Annát, aki Kerényiné is volt egy ideig… Nem tudtad?... Gyönyörűen tartja magát… Igaz a húszéves találkozón már itt volt… Vagy tudod mit, nézd meg ezt a Péknét csülök módra! Ha nem volt baj a májaddal?
– Az én májam már teljesen „ciszta”! — nevetett Géza.
Tizenketten ültek asztalhoz. Ettek, ittak. Beszélgettek családról, szülőkről. Régi munkáikról, feladatokról, amelyek ma már nem annyira fontosak. És persze politizáltak. Azt nem lehet elfelejteni.
– Ideadnád az ásványvizet! – kérte Gazsó Kerényitől, aki fiatalkorukban baráti összegért kiviteleztette a házát, a tető annyira beázott, hogy az egészet le kellett cserélni. A baráti összeg kétszeresébe került.
– Adom, de ez már elhagyta a buborékjait– a másik intett, hogy nem baj. Az sem baj már, nem is beszéltek róla, hogy Gazsó mint ügyvéd elveszítette Kerényi apjának végrendeletét. Pereskedés után egy nyaralót veszítettek emiatt. A két család sokáig nem állt szóba egymással. Montague és Capulet. Ma már ennek sincs jelentősége.

Öt év múlva biztosan többen lesznek.  Meleg van. A konyha remek. Fizetni nem kötelező, és elfogadják a végtelenített hitelkártyát. Nyugodt békés különterem   osztálytalálkozóra.

Tizenketten voltak a harmincötből. Tizenketten már „ideát”, de huszonhárman még élnek. Szívják a rossz levegőt, mérgekkel telítődnek, rohannak, idegeskednek.
– Többnyire betegek, néhányan már kórházban, néhányan meg nem is tudják, milyen közel vannak hozzánk! Apropó: Elemérről tudsz valamit?
– Lent van még. Parkinsonos. Azt csak itt tudják gyógyítani.
– Számítunk rá! – mondta búcsúzáskor Kerényi, a szervező, és kacsintott egyet Annára. – Biztos, hogy egyszer itt lesz az egész osztály!

A rántott hús illata

(iboly)

– Ez friss, meleg rántott hús. – súgta Elemér, elemezve az illatot, amikor a látogatóknak kitett asztalok közül az egyetlen üreset elfoglalták. Négy széket is találtak, de nem állt mindegyik biztosan a lábán.
– Rántott hús kórházban, hétfőn?! Ugyan már! Ráadásul még meleg.
– Én nem mondtam, hogy itt készült. Valaki behozta.
A nagynéni is tudta, hogy a nővérének a műtét után kötelező a diéta. Pörkölt, rántott hús és fasírozott majd lesz otthon, Jolán úgysem tud főzni, ha meggyógyult legalább megmutatja neki, hogyan készül a finom marhapörkölt, sűrű szafttal. Hogyan csinálja, hogy a rántott hús kívül ropogós, belül pedig vajpuha és úgy van kiklopfolva , hogy se nem vékony, se nem vastag, jól vágja a legéletlenebb evőkés is. A fasírozotthoz meg türelem kell, apró golyókban jó  kisütni, nem egyben „bebaszarintani” a sütőbe. (A nagynéni után szó szerint)
Jolán, a frissen műtött beteg felsóhajtott.
– Jaj, de megenném! – és óvatosan a hasán levő kötésre tette a kezét. – Honnan tudod, hogy még meleg?
– Meleg vagy odabarnult egy kicsit, hát nem mindegy? Érzem az illatából… Mit mondott az orvos?
–Türelem!– nyugtatta őket Elemér, de közben azt nézte, melyik asztaltól jöhet ez a lázító illat.  Mintha már a kórház előtt is érezte volna, amikor a nagynénivel találkoztak. Miből gondoljuk, hogy ez rántott hús, rántott akármi is lehet? Panír forró olajban…  Jolán nagy nehezen felállt:
– Cseréljünk széket, Elemér! A tied karfás, ha összecsuklik alattam, legalább van mibe kapaszkodnom!
Zörögtek egy ideig a székekkel, Jolán elhelyezkedett, Elemér megfogta a karját:
– Mondott valamit az orvos, szanitéc, felcser, nővér… na, szóval bárki?
Jolán helyett a nagynéni legyintett:
– Nem mondanak ezek semmit, csak szaladgálnak össze-vissza. Van, aki háromszor is kijött ezen az ajtón, de egyszer sem ment be.
Jolán a hasára szorította a kezét:
– Nem szabad nevetnem… Hááá, hááá, há…
– Miért, nem így volt?
– Hátul össze vannak kötve a szobák, ott  azon a távoli ajtón megy be, azért tud kijönni itt hááá... há…háromszor is.
A nagynéni duzzogott, megint hülyének nézték.
– Mit mondott az orvos, mikor lehet már rendesen enned?
A 10 év körüli gyerek, Lajoska, eddig megszeppenve ült a székén. Az sétáló, sántikáló, csoszogó, pizsamás betegeket figyelte, sokan a hasukat fogták. Hirtelen megszólalt:
– Éhes vagyok.
A nagynéni felcsattant:
– Na, tessék, fogadjunk, hogy nem hoztál semmit az unokádnak!
– Ki fogja bírni.
– Éhes vagyok! – ismételte fenyegetően Lajoska.
– Mondom, éhes a gyerek, le fog menni a cukra.
– Akkor lemegy a büfébe és vesz magának valamit.
– A büfé akkor zárt, amikor jöttünk. 
– Akkor nem eszik, amíg haza nem érünk.
– Jolán, nincs valami rágni valód a kórházi szekrényben?
Nincs, kapta a választ.
A nagynéni belevörösödött és kivett a táskájából egy műanyagdobozt, aminek nem volt teteje, csak néhány szalvéta rajta, gumival odaszorítva. Csodák csodája, kivett a dobozból egy meleg rántott húst, kenyérrel  és Lajoska kezébe nyomta.

A gyerek jóízűen evett, ők hárman (a nagynéni, Elemér és Jolán, a frissen műtött beteg) meg csak nyeltek, nyeltek és nyeltek…

A mi kertészünk

(iboly)

1.

Azzal kezdem, amivel Gyula bácsi befejezte: meghalt. Testét a kertben találtuk meg két fa között, egy függőágyban, amit maga szerelt fel. Néhány megdöbbent lakótárs és meleg szeptemberi levegő vette körül Gyula bácsit, tette kicsit abszurddá a jelenetet. Mintha nem lehetne meghalni kellemes őszi időben a kertben?! Mintha nem lehetne meghalni bárhol, bármikor, bármilyen időben?! Az nem is volt meglepő, hogy felismertük Gyula bácsin a ház lakóitól kapott használt ruhadarabokat. „Nemfizető Kovácsék” olyan buzgalommal gyűjtötték a használt holmikat, hogy felmerült bennünk a gyanú, egyszer majd valamilyen címen az árát levonják a közös költségből.  A lábán levő sportcipőt az egyik kamaszfiú dobta ki, pedig még alig hordta.
Gyula bácsi szája résnyire kinyílt, a szeme csukva maradt, egyik karja lógott a függőágyon kívül, a másik behajlítva feküdt keresztben a mellén, jobb tenyerével a szívét „takarta”, mint egy válogatott sportoló a himnusz alatt. Ez utóbbi mozdulatról este úgy beszéltünk a többieknek – akik azután értek haza, hogy Gyula bácsit már elvitték – mint az utolsó küzdelem nyomairól az egyetlen lehetséges halállal. Nem történhetett másképp, leállt a szíve és még utoljára jobb tenyerével dörzsölte, markolászta, ütögette a bal mellét, azt a bőr-fonnyadékot, ami nyolcvanon túl a bordák fölött még megmarad. Az életkorát nem tudtuk pontosan, hol ennyit mondott, hol annyit. Ha sok volt a munka, panaszkodott és azt sóhajtozta:  90 felé beledöglik az ember a munkába!
Az utolsó évek tempóját ismerve, nem tűnt reális veszélynek, hogy Gyula bácsi halálának köze lesz a munkához. Stílusosan ez az őszi napsütötte függőágy, simogató virágillatú széllel, ami illet a befejezéshez.

Gyula bácsi előszőr alkalmi kertészként dolgozott nálunk, de ez csak két-három napig tartott. Aztán sokáig nem láttuk, és mert hiányoltuk (hiányolta a kert is), lett belőle „a kertész”. Mi van a kertésszel, kérdezgettük egymást, miért nem jelentkezik?  Hol a mi kertészünk? Akit nem úgy emlegetünk, mint egy, emberbaráti szeretetből alkalmi segédmunkával megbízott hajléktalant („csinálja, ahogy csinálja”), hanem mint szakembert, aki ért is ahhoz, amit művel. Nem azért tud metszeni, permetezni, fát irtani, fűrészelni, mert erdőben lakik, más munka nem jutott neki hosszú élete során, hanem mert ez a szakmája, végzettsége. Ezt szereti. Évtizedekig dolgozott arborétumokban, gyönyörű magán-kertészetekben és elhanyagolt állami parkokban. Gyula bácsi életéről keveset tudtunk, csak amennyivel ő dicsekedett el. Dolgozott a londoni botanikus kertben (Kew Garden) Tervezett, alkotott, több találmánya is volt, amit a kanadai és az amerikai kormány szándékozott megvásárolni, de végül nem tudtak megegyezni. Piszkos anyagiakon múlt, hogy nem lett világhírű. Ezt persze ő állította, mi meg mosolyogtunk. Hogy mik voltak ezek a szabadalmak és mi a jelentőségük, azt már titokban tartotta. Nekünk meg nem volt fontos az előélete, munkamegbeszélés után feltette vastag, különös szemüvegét és a kertünket mindig elfoglaló gyomnövények nem menekülhettek gyilkos szerszámai elől.
A legtöbb társasházi lakó képtelen megkülönböztetni a növényeket egymástól, inkább csak nagyobb formai változatokat vesz észre. Ez fa, ez bokor. Ez felfutott a kerítésre, tehát futónövény. Juj, ez szúr, ez rózsa! Itt meg fű lehetett, amíg a kutyák ki nem taposták…
Gyula bácsira bármit rá lehetett bízni, ő volt a kertész, magyarázni alig kellett a feladatot, a társasházi kertben csak rámutattunk a rendezetlen, elhatalmasodó növényi „összenövésekre”, feltette a szemüvegét és biztos kézzel irtotta ki flóránkból a rosszat, az elfajzottat, ami csak úgy nőtt (szél hozta a magját vagy madár eresztette ki magából). Ugyanígy irtotta a felesleget is a nemesből, az igaziból, regulázva a kinövéseket, sarjakat, vadhajtásokat…

Gyula bácsi napidíjat kapott, reggelit, ebédet, két-három fröccsöt, vagy egy sört. Munka után eltűnt az erdő irányába, hogy ott hol lakott és milyen körülmények között arról a postás mesélt, aki egyszer egy hivatalos levéllel megtalálta.
– Nejlonzacskókból készített az öreg egy sátrat, valamivel összeragasztotta a zacskókat, fakeretekre erősítette, még nyitható ablaka is volt… Megnézte a levelet, aztán visszaadta, hogy nem neki szól, mert nem így hívják. Egyébként a Földhivatalból jött az irat.

Ez így ment évekig, tavasztól őszig minden hónapban néhány napot a kertünkben töltött Gyula bácsi. Egyszer valamilyen felhatalmazáshoz behívtuk tanúnak, de kimentette magát, hogy elveszett az igazolványa. Soha nem tudtuk meg a vezetéknevét, de a megbeszélt munkákat elvégezte, mi meg „tisztítószerek” címen elszámoltuk a napidíját. Mindenki jól járt.
Nem is lett volna semmi baj, amíg elfogadható tempóban dolgozott, de egyszer csak elkezdett lemaradozni a munkákkal. Majd holnap befejezem, mondta és tényleg jött másnap, de egyre lassabban dolgozott, egy idő után aztán azt is elfelejtette, hogy mit hagyott abba tegnap. A végén már az sem jutott eszébe, hogy volt-e nálunk az előző napon. Többször úgy találtunk rá, hogy mozdulatlanul állt, kezében a nyitott metszőollóval vagy az irányba állított fűrésszel. Mint egy élőszobor. Előfordult, hogy mire összezárta a metszőollót, az ág már elhajolt előle. A napidíját, a reggelit, az ebédet és fröccsöket azért megkapta, sajnáltuk volna megvonni tőle. Végül is ő évek óta a kertészünk, nem egy ismeretlen hajléktalan, aki váratlanul becsönget. Néztük az elgazosodott kertet, az összefonódott, buja növényzetet és minden nap szigorúan megfogadtuk, hogy ha Gyula bácsi előkerül valamelyik étkezés után, megmondjuk neki, hogy fel is út le is út, aki nem dolgozik, ne is egyék. De nem mondtuk meg, ebéd közben nem akartuk zavarni, lassan evett, utána meg olyan jókedvűen büfizett, hogy csak az elmaradt fröccs jutott eszünkbe. A következő soros lakó pedig az iránt érdeklődött, hogy milyen ételeket szeret Gyula bácsi és marja-e a gyomrát a száraz fehér bor? Van-e refluxa? És persze mikor jön legközelebb? Elvégre kertészre mindig szükség van…

Hát így történt, hogy Gyula bácsi    már csak enni, inni, pihenni járt hozzánk. Utolsó tevékenysége egy lomtalanításkor talált függőágy felszerelése volt, amit különösen szeptemberben szeretett használni. Nyáron nagy melegben árnyékos helyre kötötte. Néha a fröccsöt is az ágyhoz vittük neki.  Ha felmerült lakógyűlésen, hogy le kellene építeni ezt a társasházi kiadást és el kellene zavarni a vén kertészt, valaki mindig megvédte, megsajnálta, ruhákat hozott le neki a következő évszakra, azt állította hogy Gyula bácsi, mint Bálint gazda, minden kertészeti feladattal kapcsolatban kiváló tanácsokat tud adni. Ez persze füllentés volt, hiszen az elhanyagolt kertben már alig lehetett megtalálni a kertészt, miután egyre süketebb lett, kiabálásra sem jött elő, egyedül a kerti asztalt ellenőrizte rendszeresen, ha enni- és innivalót talált, komótosan elfogyasztotta, az ebéd mellett talált napidíjat zsebre vágta és kora délután feltette vastag keretű különös szemüvegét és eltűnt saját erdejében. Néha a társasház talicskáján gurította ki az összegyűjtött ruhát, cipőt… Hogy mit csinál ott a zacskóházban, nem sejtettük.

2.

És most itt fekszik a függőágyban… Pillanatok alatt összevesztünk, hogy kit kell ilyenkor hívni. A rendőrséget? Végül a mentőket hívtuk, állapítsák meg a halál beálltát ők, mondta valaki szakszerűen, hogy mi vitte el, történt-e idegenkezűség?

– Micsoda? Gyula bácsit megölték volna?
– Egy biztos, az utolsó fröccsét meghagyta, tehát egészen váratlanul érte a halál.
– Van családja? Élt valaki a sátorban vele?
– Szóljunk holnap a postásnak. Ő biztosan tudja.
– Már nem az a postás van… Én csak azt szeretném tudni, hová tette a tíz zsák cementet, amit a kerítéshez hozattunk?
– Volt valaha cementünk?
– Igen, de soha nem volt tíz zsák. Minek kellett volna az a Gyula bácsinak?
– Minek kellett új lapát, ásó, gallyvágó,  minden évben? Kétszer vett lombvágót, fűnyírót többször is, drága benzinest… Nyilván eladogatta, amiből több volt.

– Ha egyszer szabad kezet adtunk neki, csak hozzon számlát!
– A termésköveket sem láttuk sokáig, amit a kertépítéshez hozattunk, Szerintem egyenként hazatalicskázta.
– A fele sem igaz, csak ráfogtuk. Minek kellett volna neki az a terméskő?

A mentősök megállapították a természetes halált, leállt a szíve, de sokáig telefonálgattak, amíg valamelyik hivatal ki nem küldött egy fekete autót és el nem szállították Gyula bácsit. Mindenkit megkérdeztek, hogy mi lehet a teljes neve. Végül elfogadtuk, amit a száz éves Teri néni mondott, bár valószínűleg nem értette a kérdést, hogy Virágh-nak hívták. Virágh Gyula kertész. Lakóhelye: Ferenchegyi erdő.

Azóta nincs kertészünk. A szemüvegét hiába kerestük a kertben, pedig az lehetett az egyik találmánya, a szemüvege nélkül nem tudta volna olyan pontosan megkülönböztetni a növényeket, elválasztani a gyomot a nemestől, gazt az igaztól. Ez persze csak vicc, nem tudjuk ki találta ki, de mindig elsütjük, ha Gyula bácsi szóba kerül.

3.

Tegnap a kerületi újságban érdekes, színes hír jelent meg:„ A Ferenchegyi erdőben egy fel nem épült családi ház alapjait találták meg kirándulók. A terméskőből készült, nejlonnal letakart építmény műholdról is látható!” 
Szakértők szerint több évtized alatt építette fel valaki hangyaszorgalommal egy háromszobás ház alapjait. Minden engedély nélkül.

 

Nosztalgia és jóslat (2004)

 

(iboly)
Már Teneriffe-n észrevettük, hogy erős halszagom van. Nevezzük így. Miután a szagokat az orrával érzékeli az ember és az orrunk mindig velünk van, nem is olyan könnyű megállapítani, hogy a tengernek van-e jellegzetes szaga, a szállodának, a környezetnek, nem a levegőben van-e halszag, hanem bennem vagy rajtam. Nem paprikás, magyaros, bajai, vagy szegedi, egyszóval nem halászlé-szag, amiben a magyar konyha erős fűszereit figyelembe véve, sokszor nem is szerepel a hal, hanem olyan víz mellett érzékelhető illat, amiben egy benzinkút és egy halfeldolgozó íz- és illategyüttese mellett szerepe van az emlegetett vízi élőlénynek is, édesvízi snecitől a tengeri bálnáig. Ha azt kérdezitek létezik-e még természetes halszag, zavarba jövök, csak azt tudom rá válaszolni, amit itthon, kedvenc háziorvosom (bizonyos Wágner doktor), hogy lehetséges az is!
A szaglás szempontjain keresztül kutattuk a halszag eredetét. Vadonatúj, ott vásárolt papucsomat Párom egyszerűen kidobta a takarítás előtt, a szagokra már évtizedek óta érzéketlen takarítónő jóvoltából másnap még visszakerült az ágyam elé, de végül egy utcai konténer elvitte. Mindent megszagoltunk, amit emberi orral csak lehetséges és nem feltűnő. Sorra kerültek az általunk belakott terület nyílásai: csatorna, vécé, szellőző, víz a csapokból. A szekrények ritkán használt zugai, még a régi típusú televízió hátuljába is beleszagoltunk, eljutottunk a szálloda közös helyiségeibe (folyosók, étterem, konyha, ottani jellegzetes ételek), de bele kellett törődnünk, hogy nekem van halszagom, illetve valamilyen szagom van, ami csak az enyém, amit jobb híján halszagnak nevezhetünk. És a fogadás, vagyis a tengerben elkövetett fürdés óta érezhető. Párom szerint már az étterem óta, ahol tévedésből ecetes kagylót rendeltem, de az is lehet, hogy annyira nem kívántam a fürdést a hideg tengerben, hogy allergiás reakcióként szervezetem egyedi halszagot választott ki. Én kezdtem megijedni, de párom még viccelődött: Van–e a halnak hónalja? Nyelv-hegyre menő vitánk nem segített a tragédián: a halszag követett mindenfelé, a szállodai reggelihez, mellém ült a távolsági buszon, elkísért a hegyek közé… Úszni, fürödni nem mertem, hátha pont az ellenkező hatást váltja ki, erősödik az illat, megfigyeltem egy pohár víz látványa is szomorúvá tesz, különös gondolatokat ébreszt, miközben fokozódik a nyáltermelésem.
Ráadásul különös mozgást fedeztem fel magamon egy kerámia-boltban és egy női fürdőruhákat áruló üzletben, szóval ahol Párom csak várakoztatott: nem álltam meg biztosan egy helyben, nem léptem határozott mozdulatokkal előre, vagy hátra, nem fordultam meg olyan természetességgel, mint addig, hanem (nincs jobb szó rá) elkezdtem lassan totyogni. Mint egy hal, ha tudna a szárazföldön és felegyenesedve élni. A totyogás közben folyton útjába kerültem a normálisan mozgó embereknek, többen idegesen jelezték, hogy ki akarnak gyorsan kerülni, persze érthető: áradt belőlem a mocsár-illat.
– Mi van még? – kérdezte Wágner doktor és elővette egyetemi jegyzeteit.
– Sokszor tátogok – közöltem én, azt is tátogva, de Wágner doktor már hozzászokott betegei tüneteihez, ő is átváltott gyorsan tátogásra.
– Tud segíteni? – kérdeztem kétségbeesetten, két tenyeremmel segítve a tátogást – Guppi_2 szerint a tátogáson nem lehet.
– Ki az a Guppi_2 ?!
– Hal az akváriumból. Szoktunk beszélgetni…
Wágner doktor visszatette a jegyzeteit a fiókba.
– Labor, CT, MRI, aztán majd meglátjuk! Addig is ússzon sokat! Jó lesz a Lukács is!

 

Erdei vegyesbolt

(iboly)

Nyulasi néni fázott, szeles őszi idő volt. Otthon hiába készített ki egy vastag kabátot, az erdőben, az első száz méteren eszébe sem jutott, hogy ideje lenne melegebben öltöznie. A kabát otthon maradt. Most ijedten gondolt arra, hogy 1 kilométerre van az a kis vegyesbolt, ahol ő az eladó, ki kell nyitnia az üzletet, már biztosan sokan várnak rá. A legtöbben adósai, Farkasinszky úr, akinek 6 éhes kölyke van otthon, Rókáné, aki szintén a családjára hivatkozik, és Medvenovics elvtárs, aki mindent hitelre vásárol, házat, bútort, autót, aztán hitelei törlesztésére vesz fel újabb hiteleket. De hát gyerekei neki is vannak és enni mindenkinek kell!
Amikor először kértek élelmiszert „megadomra”, nem adott nekik, amikor másodszor kértek, akkor sem, amikor síró gyerekkel jöttek, Nyulasi néni megingott, de még mindig nem adott. Nem mert adni, mert nem az övé az üzlet és bármikor kaphat egy rovancsot, amikor kiderül a hiány és őt kirúgják, még a hiányt is tőle hajtják be. A szégyen is rajta marad.
Aztán hol Rókáné, hol Farkasinszky úr, karjaiban egy síró gyerekkel megállt az üzlet közepén és mondta csak mondta a történeteit nehéz gyerekkorukról, tolvaj anyáról, alkoholista apáról, testvérekről, akik kórházban vannak és pénze senkinek nincs. Csak Nyulasi néni tudna segíteni! Neki semmibe nem kerül… Csak egy kis liszt, cukor és só kellene… És amikor Nyulasi néni észrevette, hogy azok a gyerekek, akiket senki nem fogott, lopják a csokoládét, cukorkát, úgy gondolta, hogy akkor inkább hitelbe adja, talán több jön vissza. Medvenovics elvtárs folyton szidta a bankokat, de a kenyér mellé mindig felíratott egy üveg vodkát is, mondván ezt az életet nem lehet másképp kibírni.

Pedig minden olyan jól kezdődött, még tréfálkozni is lehetett. Egyszer például olyan sokan álltak sorban az üzlet előtt, hogy Nyulasi nénit nem ismerte meg és nem engedte előre a türelmetlen tömeg, Rókáné vörös képpel visítozva hátra lökte, Farkasinszky úr belerúgott, Medvenovics elvtárs a levegőbe lőtt, végül a várakozók mögött Nyulasi néni feltápászkodott és elnevette magát: Ezek szerint ma nem nyitok ki!

De a hitel-listák nőttek, bővültek, elterjedt a híre, hogy Rókáné, Farkasinszky úr és Medvenovics elvtárs összebeszéltek, hogy egy reggel az erdőben elkapják Nyulasi nénit és széttépik. Nélküle nincs az adósságra bizonyíték. Aztán a kulcsaival kinyitják a vegyesboltot és széttépik a listákat is. Nem tudni, szörnyű tervüket végrehajtották volna-e, mert közben megérkezett  az értesítés a rovancsról és Nyulasi néni kiragasztotta az üzlet ajtajára, hogy mindenki fizessen, amennyit csak tud. De pénze senkinek nem volt, egy kicsit sem sajnálták az eladót, akit a jószíve tett tönkre, elvégre hitelezni nem kötelező! Rókáné egyenesen feltételezte, hogy a hiányzó bolti árú nagy része Nyulasi néni népes  családjának kamráiba került.
Az erdei vegyesboltban több, mint 1 millió forint hiányt fedeztek fel. Egy kis lisztből, cukorból, sóból, kenyérből és néhány üveg vodkából ennyi jött össze. A mai nappal Nyulasi nénit kirúgták az állásából, az üzletet végleg bezárták. Január elsejéig kapott haladékot, hogy a hiányt rendezze. Talán jelzálog kölcsönt vesz fel a házára. Talán apai örökségét áldozza fel.

Hazafelé, át a hűvös erdőn Nyulasi néninek megint eszébe jutott, amikor még tréfálkoztak, nem ismerték fel, nem engedték előre és ő azt mondta nevetve: akkor ma nem nyitok ki! 
Hát most nem tud nevetni és biztosan nem nyit ki holnap!

Liftes Margitka

(iboly)

A lift ajtaja kinyílt a hatodikon, Margitka ott ült bent egy irodai széken a nyomógombok mellett, Elemér egészen addig nem értette, mit keres itt ez a krumplis-zsák-alakú nő, amíg meg nem szólalt:
– Hová lesz a fuvar?
– Hová? A földszintre… legyen szíves!
Margitka megnyomta az „F” jelű gombot, aztán az ajtózárót is, de nem nézett Elemérre:
– Elnézést, meg fogunk állni az ötödiken, felveszünk valakit…
– Kérem – egyezett bele. A széken ülő nő jelenléte miatt furcsán érezte magát, a túlzott udvariaskodás miatt is. Minek ide liftes, mindenki meg tudja nyomni a megfelelő gombot. „F” az földszint, „P” az pince. Az arab számokat meg mindenki ismeri. Hát ennyi felesleges pénze van az Intézetnek?
Az ötödiken egy elhanyagolt külsejű, szakállas öregúr lépett be, égő cigarettával:
– Csók, Margitka! Levinne a pinyóba?
– Levihetem, de már sokszor kértem, hogy ne bagózzon nekem itt! Az épületben nem szabad! A pincében sem szabad! Az utcán, ott lehet.
– Bocsánat, tudja, hogy ez az utolsó? Végleg abbahagyom…
Margitka továbbra is a kijelzőt nézte, de mosolygott, jobb alkarját a lift falához  szorította a nyomógombok mellett, hogy bármilyen kérést gyorsan tudjon teljesíteni:
– Megállunk a földszinten, az urat kitesszük, ha addig el nem hívnak – és bal kezével Elemér felé mutatott.
A következő szinten egy kötényes, konyhaszagú nő szállt be, kezében egy kis láda almával:
– Margitka, betolom ezt a széke alá, megromlott volna a konyhán hétfőig. Lefürdök, átöltözöm, aztán érte jövök. Addig nyugodtan egyen belőle! Ha meg véletlenül nem jönnék, legyen a magáé! Tudom, hogy szereti. Tegyen ki a harmadikon!
– Jó, akkor megállunk a harmadikon is. Ezt a többieknek mondom.
Eggyel lejjebb belépett az osztályvezető főorvos, egy magas, ősz férfi, Margitka épp akkor emelt a szájához egy almát. Pillanatra megállt a keze, de aztán beleharapott a gyümölcsbe. Feltűnő lett volna, ha visszaejti a szék alatt levő ládába. A főorvos elmerült gondolataiban, a lift utasaiból csak annyi érdekelte, hogy elfér-e közöttük. Sem arra nem figyelt, hogy Margitka széke alatt egy láda alma van, ami nem származhat máshonnan, mint az Intézet konyhájából, sem arra, hogy a szakállas fűtő a háta mögött, a lift oldalán nyomja el a cigarettáját.
Margitka lenyelte az első falatot és ránézett a főorvosra:
– A földszintre, doktor úr?
– Igen… Margitka.

Elemér azon kapta magát, hogy érdekelni kezdi a liftes nő, akinek a munkájára tulajdonképpen semmi szükség, mégis mindenki elfogadja a jelenlétét. Margitka odanőtt a székéhez a nyomógombok mellé. Státusza lehet, még a főorvos is a nevén szólítja. Vajon milyen beosztásban van, liftkezelő? Felvonó irányító? Emeletközi technikai előadó, egészségügyi segédtiszti rangban?
– Maga nem száll ki?
– Nem, nem,  elfelejtettem valamit, visszamegyek a hatodikra. Ha nem baj?
– Nekem aztán mindegy, először a pincébe megyünk – mondta Margitka és harapott egyet az almából.
Visszafelé megint megállt a lift a földszinten. Fiatal, kopaszodó férfi várakozott egy üres tolószékkel. Rögtön a fotocella elé tolta, hogy ne induljon el a lift.

– Bocs, anyuka, később kellett volna jönnöm, de nem érek rá, estére kaptam munkát.
– Nem baj, elvégre én nem pénzért csinálom. Vigyük el az almát is.
A férfi átemelte Margitkát a tolószékbe, letakarta a pokróccal, ölébe tette a ládát, végül kezébe adta a könnyű irodai széket.
– Mehetünk, anyuka.
Margitka hátraszólt Elemérnek:
– A hatost megnyomtam, meg sem állnak addig, ha csak el nem hívják!

Ki is vagy te?!

(iboly)

1.

Még soha nem járt ezen a piacon, szépnek, rendezettnek, tisztának találta. Még a húsbolti eladók köpenye is fehérnek tűnt, Elemért az sem zavarta, hogy a délutáni melegben kevés vásárló volt és akinek éppen nem jutott vevő, viccelődve kikiabált a pult fölött:
– Tiszteletem, uram, mi szépet adhatok? Egy hosszú comb? Hölgyem, friss kakashere érkezett…
Ekkor figyelt fel Elemér a hentesre, aki  úgy nevetett, mint valamikor Gy. Gábor, becenevén „Gyé”, aki Elemér osztálytársa volt a gimnáziumban. Fél évig egy padban is ültek, unalmas órák alatt egymást szórakoztatták. Elemér megkövülten figyelte, hogy a pult mögött álló ember milyen jókat derül a saját tréfáin (ez is Gyé jellemző tulajdonsága volt) és közben arcán, orra körül, halántékán úgy rendeződnek a vonások, ráncok, szarkalábak, mintha Gyé lenne az maga, csak 25 évvel később.
Épp ez volt a baj, még ha el is tudta volna képzelni, hogy az értelmiségi származású, diplomás Gyé egy hentesüzletben vállal munkát, előfordult ez már mással is, de ha osztálytárs valaki, akkor egyidősnek kell lenniük, tehát 68-69 évesnek. Márpedig ez a jókedvű hentes itt nagyon is középkorú. 
Elemér kapta a feladatot, hogy találja meg, értesítse Gyé-t, ötven éves érettségi találkozójuk lesz, itt és itt, ekkor és ekkor… az időpont még kérdéses, van néhány rendkívül elfoglalt osztálytársuk. Elemér el nem tudta képzelni, hogy ő bármilyen indokkal távol marad egy találkozóról, pedig kevesen hiányolták volna, de megértette, hogy ha valaki államtitkár és külföldi delegációval tölti azt a napot, vagy megismételhetetlen szakmai kiállításon van Párizsban, akkor elmaradhat. Ír egy udvarias, szellemeskedő levelet, amelyben érezteti, hogy ő pótolhatatlan azon a helyen, ahová állították, ahonnan képességei, tehetsége folytán már régen tovább kellett volna lépnie. Természetesen arról is szól a rövid levélben, mennyire szereti volt osztálytársait, akikkel sűrűbben szeretne találkozni, sajnálja, hogy ez most nem jött össze.
– Elnézést, Ön nagyon hasonlít egyik volt osztálytársamra, megkérdezhetem, hogy hány éves?
A hentes elmosolyodott.
– Hatvannyolc.
– Az nem lehet!
– De bizony lehet, hatvannyolcban végeztem az Árpád gimnáziumban… veled együtt. Kérdezz csak nyugodtan!
– Na jó. Melyik sorban ült… ültél negyedikben?
– „Figura”, „Kása”, és „Béci” ültek velem egy sorban, Figura a sakkmániája miatt kapta a becenevét. A többieket is mondjam?
A hentes jóízűen nevetett. Elemér alig tudta felfogni, ami történt:
– Te vagy az, Gyé? De hiszen te orvosit végeztél, a nyolcvanas években a Tétényi úti kórházban voltál főorvos, belgyógyász, atyaúristen! Hogy kerülsz te ide?!
– Ja kérlek, ilyen országban élünk!
– Nem elég neked a nyugdíj? A te nyugdíjad?
– Bizony nem. Ilyen országban élünk.
– Én korrepetáltalak matekból…
– Akkor te vagy Elemér, de a matekra nem emlékszem… Verseket írtunk.
Mégis jött néhány vásárló, Elemér félre állt egy kicsit, de nem hagyták abba a beszélgetést. Igaz, inkább ő beszélt, a hentes, vagyishogy Gyé, a véletlenül megtalált osztálytárs csak kérdezett: Mit tudsz Béciről? Hol élsz most? Nős vagy? Nős vagy még? Gyerekek, unokák?
Elemér közös életükből is sok mindenre emlékezett: abban az időben egy udvari, földszintes lakásban laktatok idős mamáddal, kései gyerek voltál, apád mintha csak búcsúzóul hagyott volna itt. Elsős korunkban egy reggel nem kelt fel többé. Kétszer is jártam nálatok, matematikából és fizikából segítettem. Sziporkázó agyad az említett két tantárgyból olyan sötét volt, mint a lakásotok.  Próbálkoztunk, de reménytelenül, mindketten tudtuk, hogy kidobott időről van szó. Azóta sem tudom, hogyan lettél jeles tanuló? Gondolom, külön tanárral, különórákkal…
Nagyon belemelegedtek, de zárt a piac, Gyé-nek hirtelen sok tennivalója akadt. Elemér megpróbálta egy munka utáni sörre elcsábítani, hogy folytassák a beszélgetést, de a másik nevetve visszautasította:
– Tudod Elemér, én egy sárkánnyal élek és este pontosan meg kell jelennem a barlang szájánál.
– Ha nem, hát nem… Itt mindig megtalállak.
Gyé bólintott és lerántotta a vasredőnyt. Elemér hazáig azon gondolkodott, vajon miért nem lettek barátok Gyé-vel? Hová tűnt Gyé a rendszerváltás után? Rá kell beszélnem, hogy jöjjön el egyszer hozzánk.

2.

– Halló, te vagy az Elemér? Hallottad már?
– Mit?
– Gyé meghalt!
– Az nem lehet, tegnap beszéltem vele…
– Tegnap? Három hete halt meg májrákban.
– Nem létezik!
– Csak nem ugrottál be te is a piaci hentesnek?
– Micsoda?! Nem értem. De hát annyi mindent tudott rólunk…
– Hát persze, mert Figura, Kása és Béci is beugrott neki. Megjegyezte, amit mondtatok. Néha még jegyzetelt is, a szemét. Összerakta a figurát.
– D
e hát miért csinálta?
– Viccből, szórakozásból, mert összekeverték egy olyan emberrel , akit ő valószínűleg soha nem látott… Bosszúból, mert a hasonmása, akit nem ismert, többre vitte… De az is lehet, hogy látta a fényképét a kerületi lapban, ahol te nem, és tudta, hogy meghalt. Hátborzongató érzés lehet egy halott helyébe lépni!

Másnap Elemér kiment a piacra, a hentest kereste, aki Gyé-nek adta ki magát. Még nem tudta, mit fog mondani. Kell-e egyáltalán beszélnie Gyé haláláról? Van-e joga felelősségre vonni ezt az embert, vagy mindketten hibásak? Aztán meglátta őt és a pult végéhez ment, hogy ne zavarja a munkában.
Arra gondolt, hogy egyszer meg kellene hívni ebédre, a sárkányával együtt.
– Szevasz Gyé!
– Szevasz Elemér!


A szürke macska

 

(iboly)

A macska felpúpozta a hátát és élettelenül eldőlt. Elemér ezt a visszapillantó tükörben látta. Szürke kölyökmacska volt, nagyon sovány. A piac felől szaladt át az úton, be a kerekek közé, kis teste nagyot koppant az alvázon. Nem lehetett kikerülni. Nem volt rá idő. Elemér életében először ütött el ekkora állatot. Kicsit szédült és enyhe hányingert érzett. Fejben többször is lejátszotta a jelenetet. Úgy is hogy félrerántja a kormányt és nekiront egy szembejövő autónak. A szürke macska a jobb oldali árok szélén játszik egy tarka macskával és semmilyen lelkiismeretfurdalása nincs a baleset miatt. A macskáknak nem szokott, de az emberek mérgesek: Az egész egy kóbor macska miatt történt! Ki kellene irtani a piacról az összes gazdátlan állatot! Akármit is gondolt Elemér, azt a kis sötét futó árnyékot és a koppanó hangot napokig nem tudta elfelejteni. Ha áthajtott lakott területen, a legkisebb zajra is a visszapillantó tükörbe nézett… Nehogy egy macska legyen megint, a felkunkorodó hátával és az eldőlő testével.
Aztán eltelt tíz év, az autó sorsa is íródott tovább, az övé is. Jött a következő autó és a következő tíz év. Elemér megtanult felejteni. Koccanások, balesetek, szerencsétlen állatok jöttek sorban. Köztük egy kutya, két sündisznó, több macska és egy őz valahol Nógrádban. Nem több, mint egy átlagos vezetőnek húsz év alatt. Sajnálta persze az állatokat, de gondolatban mindig felmentette magát, igaz, hogy ötven évesen tanult meg vezetni, de nem hajtott gyorsan. Eleinte a reflexeivel sem volt baj. Aztán kiderült, hogy van egy öröklött betegsége. Az orvosok szerint csak a hajlam öröklődik, de annak semmi értelme, ő valóban beteg lett és egyre jobban lassult.
– Kilencvennel még vezethet, szedje a gyógyszert! – mondták egy vizsgálat után és engedélyt kapott három évre. Végül maga döntött úgy, hogy abbahagyja a vezetést és nagyobb bánat nélkül eladta az autót.
Ennek is több éve. Elemér szedi a gyógyszert, lassul, már a gyaloglás is nehezen megy és különös álmai vannak, álmában arra jár autóval, amerre valamikor vezette. Kanyarok, hidak, házak, emberek, útjavítások, kidőlt fák és persze a balesetek is pontosan úgy kerülnek elő álmaiban, ahogy valamikor történtek. Még a fiatal őz is úgy bámul bele a reflektorba egészen a csattanásig, mint akkor Nógrádban, két falu között. Majdnem minden éjjel megy valahova. Rója az ébren megtett kilométereket, élvezi a vezetést. Soha nem tudja, hová fog menni éjjel, csak egy biztos, hogy már járt arra. Tankol, ha piroslik a jelzőlámpa. Néha azzal kezdődik az álom, hogy ellenőrzi a kerekeket, felszereli a csomagtartót. Készül az útra.
Aztán egy sörös este után (alkoholt nem is szabadna fogyasztania!), különös álom került elő az archívumból. Feltűnt egy ismerős utca, bal oldalán egy piac. Elemér ösztönösen lassított, majd koppanásig nyomta a féket. Nem látta, csak érezte, hogy valami áll az autó előtt. Kiszállt és remegő lábakkal a motorház elé ment. A szürke macska felpúpozta a hátát és hozzádörgölte a nadrágjához. Elemér lehajolt, felemelte a reszkető állatot és betette a hátsó ülésre.
És most álmában viszi.

Lábatlan Vencel

(iboly)

A kert végébe értem a fűnyíróval. Talán elég lesz a benzin, a pince előtt már nem sok vágni való akadt, a két diófa alatt szinte semmi. Okosabbak azt mondják, a dió kiöli a füvet. Nem tudom, az biztos, hogy a nagyobb fa lombja annyira felfogta az esőt, hogy az alatta levő padon egy rövid záport is át lehetett vészelni. A fűnyíró jellegzetes pufogással épp akkor állt le, amikor az utolsó fűcsomóval is végeztem, mert ezt sűrű pázsitnak nevezni nehéz lett volna. Mindegy, fűcsomó vagy pázsit, vagy gaz, ami kiáll a talajból, azt ugyanabban a magasságban elvágtam. Így vígasztaltam magam, nem törődve kertész rokonom véleményével, aki csak legyintett és azt mondta: nyírott tarack!
Egy fadarabbal pucolni kezdtem a fűnyírót, ekkor hallottam a kerítés felől először, hogy valaki szól:
– Jöjjön már ide, szomszéd úr!
Úgy tettem mintha nem hallanám. A szomszédban egy lábatlan ember lakott, asszonnyal és négy felnőtt gyerekkel, én csak „Lábatlan Vencelnek” hívtam. Egy kis faluban féllábú ember akadhat több is, de akinek mindkettő hiányzik, ritkán. Az okát, mármint hogy miért lábatlan valaki, nem nehéz kitalálni, cigaretta, alkohol és persze cukorbaj, érszűkület. Vencel szomszéd inzulin helyett pálinkát vitt be, ahogy a lenyelendő gyógyszerre írják: „szájon át alkalmazva”. Nem sokszor szurkálta magát injekciós tűvel.
– Jöjjön már ide, szomszéd!
Nem siettem, sejtettem, hogy Lábatlan Vencel legidősebb fia mit akar tőlem a kert végében. Átnyújtotta kezét az üdvözléshez, arca komor volt, még nem tudtam mi lesz az előadás címe, de hogy színészkedni fog, az biztos:
– Apám nagyon beteg!
– Mi baja van?
– Tudja, levágták mindkét lábát.
– Tudom, szomorúan hangzik, de hát az nem betegség, az egy állapot… már elnézést!
Majdnem azt mondtam, hogy mindenben van valami jó: se kinőni nem fog újra, se levágni nem lehet még egyszer. Jó, hogy nem folytattam, de a harminc körüli férfit nehéz lett volna eltántorítani a szándékától.
– Éjjel rosszul lett. Hányt...
Még ez is. Miért van az, hogy ha két ember tudja egy beszélgetés végét, nem a végével kezdi?
– Ivott az este?
A legöregebb fiúnak elkerekedett a szeme, gyenge műfelháborodás következett, tudta ő is, hogy tiltakozni kell, de nem is szabad túltolni a szekeret:
– Inni?! De hiszen nem iszik! Hónapok óta nem iszik! Tegnap kitöltöttem neki egy pohár bort, még mindig ott van az asztalon… Nem is szabad innia, az orvosok nem engedik.
Egy kis csönd állt be, én elképzeltem, hogy a lábatlan ember nyúl a pohár után, az orvosok pedig elkapják a csuklóját és lenyomják, egy fehérköpenyes pedig undorral kilöttyinti a savanyú bort az ablakon keresztül az udvarra.
A másik összerendezte az arcát, újra nekilendült, hogy beszélgetésünk elérje a célját. Tehát komor arc, visszafogott hang.
– Apám rosszul lett az éjjel, pár perce ki kellett hívni hozzá a mentőt!
– De hát mi történt?
– Nagyon fáj a szíve, meg a feje… Rögtön itt lesz a mentő, a mama bemegy vele a kórházba, de nincs itthon semmi pénzünk!
Újabb csönd telepedett közénk. Mit mondjak?
– Hát nem nagyon kell oda pénz, ha nincs nagyobb baj, elengedik, ha baj van, benntartják, akkor meg elég a végén adni. Akkor sem kötelező…
– Jön a mentő rögtön…
– A mentősnek az a dolga, neki nem kell pénz.
– Nem is az, de bemegy velük a mama, aztán nem tud venni neki egy üdítőt, nem tud meginni egy kávét, vécépapír is kellene.
Hát az igaz. Hogy Lábatlan Vencel hogyan intézte a dolgát, azt nem tudom, de egyszer láttam a kertjükben kapálni. A fenekére kötözött egy sámlit, a bal kezében egy bottal segítette magát arrébb tolni, jobb kezében meg egy rövid nyelű kiskapával vágta ki a gazt a veteményesből. Közben nagy hangon, káromkodva szidta a családját, akik képtelenek rendben tartani a kertet. Ez az emlék kicsit engedékennyé tett, meg úgysem szabadulok, amíg be nem megyek a pénztárcámért.
– Mennyire lenne szükségük? Ötszázam van apróban…
A másik hátrahőkölt, mintha baltával támadtam volna rá.
– Ötszáz?! Mit lehet venni annyiért?! Nem lehet ötszázzal bemenni a városba…
Na, de ha mentő viszi az embert, gondoltam és az jutott eszembe, hogy az évek során vajon mennyit kérhettek kölcsön összesen, egy darabig számoltam…
– Négyezer forint kihúzna a bajból, szomszéd úr! Segítsen már rajtunk!
Megnézem, mondtam és bebattyogtam a házba. Végül arra való hivatkozással, hogy nincs több kisebb bankóm, egyébként nem is volt, kétezret nyomtam a markába.
– Holnapután kapok fizetést, megadom – hálálkodott. Legyintettem.
– Jó egészséget Vencel papának! Vigyázzanak rá!
És elindultunk, ki-ki a saját háza felé. Ekkor a másik irányból, az utca felől éles motorhangot hallottam, berregést, kamaszok szoktak szórakozni roncs motorkerékpárokkal, kihasználva a lejtős utcát.
Kivitt a kíváncsiság a kapu elé. Elámultam, Lábatlan Vencel egy piros motorkerékpáron ült és száguldozott a kereszteződésben. Meglátott és felém vette az irányt. A piros motor háromkerekű volt, a nyereg helyén egy bevásárló kosárhoz hasonló, párnákkal teletömött ülés biztosította a rokkant ember kényelmét és biztonságát. Az egészet persze a Társadalom Biztosítási pénztár finanszírozta. Lábatlan Vencel nagyot fékezve megállt előttem és rámutatott a motorra
– Na, mit szólsz? Most kaptam.
– Látom motorozol, semmi rosszullét?
– Micsoda?
– Neked most otthon a helyed. Mindjárt itt a mentő, érted jön!
– Honnan veszed ezt?
– Legidősebb fiad mondta, még pénzt is kért tőlem, öt perccel ezelőtt.
Lábatlan Vencel elvigyorodott:
– És adtál neki?
Most nekem lett jókedvem, gondoltam kétezernél többet mondok, úgysem adják meg, így legalább lesz náluk egy kis ordibálás este:
– Háromezret.
Vencel felnevetett.
– Három rongyot kihúzott belőled az a gazember fiam?… Hát azért szaladt el a boltba…de ha nem hoz egy üveg bort, szétrúgom a seggét!
– Na, arra még befizetek!– múlt el a haragom végleg, de nem az enyém volt az utolsó szó aznap.
– Mondd csak szomszéd, tudnál adni a fűnyíródból két deci benzint a motoromba?

Törzsvásárló a patikában

(iboly)

Fiatal, kedves arcú hölgy. A fehér köpeny alól is érzékelhető a ruganyos test, sportos,  fiatalos alkat, patikában ritkán érezhető finom kölni. Áll a gyógyszerkiadó mögött és mosolyog.  Maga a kicsattanó egészség!
Öregember jön be, járókerettel. Ez így kevés. Bővebben:  Négy-öt lépcső van az utcai bejárat előtt, utána egy szűk előtér, abból egy másik ajtó. Tehát lépcsők felfelé, ajtó befelé nyílik, ajtó kifelé nyílik és még egy vastag függöny is, nem tudni hogyan nyílik, hogy ki ne szökjön a meleg. Így talán már el tudják képzelni:
Öregember jön be a gyógyszertárba, járókerettel. Fülében hallókészülék. Orrán vastag-keretes szemüveg. Protézis, pészméker, fémcsavarok a combcsontban, életkor nem érdekes. A csont nehezen forrott össze, az izmok elgyengültek, ezért a járókeret. A tíz évvel fiatalabb asszony magas lázzal fekszik otthon. Influenza.
Az öregember megáll a sorszámkiadó automata előtt. A szerkezet hangja felerősödik a csendben. Enyém a százötös a hármas ablaknál, morogja és körülnéz, mintha arra számítana, hogy 104 ember áll valahol sorban, de továbbra is egyedül van. Azt még soha nem vette észre, hogy a többi ablak mögött is áll valaki.  Oda-járókeretezik a fehér köpenyes hölgyhöz, aki fiatal, vékony, üde és még mindig mosolyog. Nem köszön, de ez a mosoly felér egy üdvözlő öleléssel.
Az öregember elengedi a keretet, úgy akar a fiatal nő előtt állni, mintha e szánalmas segítség nélkül érkezett volna. Izzadtságcseppek gyűlnek a homlokán, erősen zihál, szuszog, de amint megnyugszik a tüdeje, már mondja is kedveskedve, amit előre eltervezett:
– Jolánka, ma egy kicsit sápadtabb, mint tegnap, vigyázzon magára!
Jolánka, amennyire egy patikában illik, elneveti magát:
– Jaj, Szalai bácsi, járvány van, lehet, hogy bennem is bujkál valami…
„Bujkál valami”, „bujkál valami”, ebből kellene egy kis évődést kihozni, forgatja a fejében a szavakat, a hamiskás arc már megvan hozzá, de nincs idő…
– Mit hozott, Szalai bácsi?
– Mit hoztam? Mit hoztam én magának?
– És amit hozni tetszett, azt alá tetszett nekem írni?
– Maga tetszik nekem, Jolánka, de nem tudom, miről beszél? Ma egy kicsit sápadtabb… Lehet, hogy bujkál magában valami?
– Nem sürgetem, de alá tetszett írni a vényeket, amit az orvos bácsitól kaptunk?
– Micsodákat írtam alá, drága kicsi kis beporzott virág-bibém?
– Na most teljesen összezavart, Szalai bácsi. Hol is vagyunk?
– A patikában.
– Úgy van. Akkor meg kérem a recepteket!

Az öregember sóhajt és ránehezedik a járókeretre:
– Csessze meg, Jolánka, a recepteket otthon felejtettem!

Járókeret, függöny összevissza, ajtó kifelé nyílik, ajtó befelé nyílik, négy-öt lépcső az utcára…

Sobor, Szoren, Szorin

 

(iboly)
A mellékelt két recepten ugyanaz a gyógyszer szerepel, ugyanaz a háziorvos írta fel, az elsőt tavaly novemberben, a másodikat idén februárban. Mégsem teljesen egyformák, ha valaki nem venné észre a különbséget, elárulom. A mostani recepten a nevem mögött ott áll zárójelben, hogy „férfi”. Vagyis a „Tibor” mint férfinév nem elég nemi hovatartozásom pontos megjelölésére, illetve a program lehetségesnek tartja, hogy Tibor névvel esetleg más nemű legyek. Le sem merem írni, hogy mi lehet még a zárójelben, mert aki rögtön nőre gondol, nem csapta még meg a liberalizmus (genderizmus?) al-szele. Nyilván férfi és nő között egy tízes(százas?) fokozatú skálán bármi lehetséges, és akkor egyéb élőlényeket még be sem vontunk a pontosításba.
Mi történhetett három hónap alatt? Reménytelenül próbálom megfejteni, minek ez a megkülönböztetés. Magas vérnyomása van más neműeknek is, például nőknek. Ezt a gyógyszert nekik is felírják. Állatgyógyászati használatát nem ismerem, de elképzelhető, hogy csak a dózisban van eltérés. Egy elefánt nehezebb, mint az ember, tehát a vérnyomását is nehezebb lenyomni.
A legvalószínűbb, hogy háziorvosom csempészte oda, ismerve koromat-hiúságomat, merő jószándékból ezt a hízelgő paramétert, egyben figyelmeztetve a patikákban dolgozó hölgyeket, hogy vigyázzanak, férfi keveredett a Tiborok közé!
Persze tudom, hogy a programnak csak akkor kellene kiírnia a nemi hovatartozást, ha az nem egyértelmű, gondoltam ilyen kevés van… Nos, az elfogadott utónevek listájában, amit az MTA jegyez, sok névről, segítség nélkül nem tudnám eldönteni, hogy fiú-e vagy lány.
Például: Meril, Minetta, Szibell, Árvin, Daren, Evron, Kemecse, Kofi, Konor, Koron, Krizantusz, Lemmi, Milen, Aziz, Navid, Rajka, Rami, Sobor, Szoren, Szorin…
Mennyivel egyszerűbb a János, András, Anna, István, Margit, Géza és persze a Tibor. Különösen, ha (férfi)!

 

Baleset a Marson

(iboly)

Mottó: Egy régi vicc röviden: Marslakó férfi ismerkedik egy csinos, földi asszonnyal a vonaton, beszélgetés közben meg- megkopogtatja a nő vállát és azt mondja : Bip…bip.  Végül a nő eljut az őt érdeklő kérdésig, hogyan szeretkeznek a marslakók? Mire a válasz : hát így: Bip… bip...

1.

Nem szerette a fantasztikus filmeket. Egyrészt mert úgy érezte, hogy mindegyik sztorit kitalálták már. Látta, hallotta, olvasta valahol. Vagy hasonlót. Másrészt mert biztos volt benne, hogy az ő fantáziája nagyobb, vagy legalább akkora, mint a szerzőé, minek moziba járni, ha az ötlet gyenge, a történet erőltetett, csak mosolyog rajta az ember, fészkelődik, unatkozik…
Délutánra kiderült, hogy három film van műsoron a kisváros mozijában, egy horror (persze amerikai), egy rajzfilm (kétórás, tehát szintén horror) és ez a sci-fi, amit hirdetőoszlopokon is látott, aminek „izgalmas” címe az, hogy „Baleset a Marson”. Jó hogy nem defekt. Micsoda ostoba cím! Legyen katasztrófa, vagy legalább tragédia, bolygó-közi robbanás, vagy vicces: pl. Hulla a temetőben. DE baleset, amiből minden nap ezer van? Halottak is bőven, égés, fulladás, zuhanás a kilencedikről, persze ezek mind földi balesetek. Még a horror filmnek is tudtak rendes címet adni. „A fogatlan harapófogó.” Aki szereti, olvassa a plakáton és már össze is gyűlik egy kis vér a szájában. Hát, kinek kell az egyszerű baleset?

– Na, eldöntötte? – kérdezte a pénztáros – Nem olyan rossz film ez, és a Kisteremben vetítjük.
– Mi az a Kisterem?
– Most lett készen, tegnap óta üzemel, hét kényelmes fotel van benne, egy picivel drágább a jegy, de meglátja megéri… a hatos fotel még szabad. Adhatom?
– Nem bánom – mondta Elemér.
– Már be is ülhet – örült a pénztáros.

A Kisteremben még ment a stáblista és a filmvégi, katartikus zene, pont a hatos fotelból kászálódott ki az utolsó néző. A kagyló alakú ülőhely úgy nézett ki, mint egy meteorit becsapódás. Rettenetesen meleg volt, csak a nyitott ajtón cserélődött a forró levegő az előtérben levő hűvössel. Senki nem panaszkodott a meleg miatt, odakint fagypont alatt volt a hőmérséklet. Elemér elhelyezkedett, összedörzsölte a kezét, kicsit lecsúszott a puha fotelban, kinyújtóztatta a testét. Ennél nagyobb kényelmet csak akkor érzett volna, ha felrakhatja a lábait, de erre nem volt mód, így aztán néha a bokáját tette a térdére. Nem túl nagy kíváncsisággal várta a filmet. A pénztáros, mint gépész, mint takarítónő, mint mindenes bekukucskált az ajtón.
– Indíthatom? – kérdezte büszkén mosolyogva, nyilván elégedett volt magával, az egész kisterem ötlet az ő fejéből pattant ki. Bekapcsolta a vetítőt és elindította a DVD-lejátszót. Néhány percig még maradt, hogy élvezze az új helyzetet, hét puha szivacs-fotelben kényelmesen elterpeszkedő ember néz a vászonra ebben a túlfűtött helyiségben és ezt neki köszönheti.
A film úgy kezdődött, ahogy egy űrutazás szokott, valamelyik bázison beszáll a héttagú személyzet az űrhajóba és megkezdődik a visszaszámlálás. Sikeres start után a személyzet lazít az öltözékén, ezentúl csak néhány ponton kapcsolódnak a fedélzeti számítógéphez. Az angol utas, bizonyos John Smith, valamiért dühösen rángatja az űrruháját…
Elemér lejjebb csúszik a nézőtéri fotelban, arra gondol, hogy most jön az a banális hiba, ami majd a – látszólag végzetes – balesetet fogja okozni, vagy az első jel, hogy a tökéletesnek induló űrutazás tragédiába torkollhat.
Igen, John Smith-ről kiderül, hogy véletlenül a gyakorló űrruháját vette fel, amin rossz az egyik zipzár. Még senki nem gondol arra, hogy mekkora bajt okozhat ez a Marson való leszállás után. Az irányítóközpontot nem értesítik a hibáról, a később bekövetkező baleset tudatában úgyis fogalmazhatunk, hogy letagadják a rendellenességet. A Földön mindenki nyugodt, a start sikerült, az expedíció a tervek szerint halad, az utazás idejére a parancsnok engedélyezi az űrhajó fedélzetén a pasziánsz nevű  játékot. John Smith pécéje nem indul el, ezért többször ki- bekapcsolja azt...
Elemér unatkozik, ásít, majd egészen mély álomba zuhan. Katartikus zenére ébred. A futó stáblista életlen, tehát a szemüvege leesett.

2.

Elemér másnap a mozi pénztára előtt áll. A plakáton egy ketté tört űrhajó, a film címe: Baleset a Marson. Rossz film, de meg kellene tudni, hogy mi a sztori vége!

– Van még jegy a Kisterembe? – kicsit reménykedik, hogy nincs.
– A hatos fotel, jó lesz?
– Tökéletes.

Elemér elhelyezkedik. Három fekete kávét ivott meg a mozi melletti presszóban. A szuszogásból ítélve egyre többen alszanak. Elemér unja a filmet, de kitart, az érdekes nevű angol űrhajósnak kireped a nadrágja a zipzár mellett, miközben felfedez a Marson egy ismeretlen számítógépet. Engedély nélkül elindítja rajta a pasziánszot… gyakorló nadrágjából süvítve szökik az oxigén.
Elemér nem bírja tovább, az álmosságtól fáj a tarkója, viszket a talpa, lecsúszik a fotel közepébe és mély álomba zuhan. Katartikus zenére ébred.

3.

Áll harmadnap a mozi előterében Elemér, 12 kávé van benne, próbálja megszólítani azokat, akik már látták a „Baleset a Marson” című alkotást és most a horrorfilmre, „A fogatlan harapófogó”-ra várnak. Hátha elmesélik ezt az unalmas történetet és végre megtudja milyen balesetet is okozott a szakadt gyakorló ruha a Marson, de kiderül, hogy a vetítés valamelyik pontján mindenki elaludt mintha valamilyen altató sprét fújtak volna a Kisterem légterébe. Nem is rossz ötlet és azért fáj a tarkója, mert egy vékony fénysugáron keresztül kiszippantották az adatait. Az éberségét is. Kinél olvasta ezt? Vagy ő írta? Mindegy…

– Kisterem? – kérdezi a pénztáros.
– Könyörgöm, kifizetem a jegyet, csak mondja meg mi a történet vége! – a másik titokzatosan vigyorog és rázza a fejét.
– Ígérem ma nem fűtünk be annyira, de adunk könnyű plédet, ha mégis fázna valaki. A hatos fotelt interneten lefoglalták egy másik idősíkból, viszont szabad a hetes. Kéri?

– Kérem.
– Tehát helyi idő szerint 5 órára, amikor a hetes fotel szabad a Kisteremben és a baleset megy a Marson?

A pénztáros átadja a jegyet és pihenésképpen zöld rágógumi golyóvá változik, de a hangja tisztán jön a hangszóróból:

–        Jó mulatást!

Elemér nem mer leülni, John Smith három pasziánszot is kirak,  mire  állva elalszik. Katartikus zenére ébred a fotelben. A mellette tápászkodó zöld ruhás néző annyira ébernek látszik, hogy  felteszi neki a kérdést:

– Bocsásson meg, uram, én sajnos mindig elalszom, mert ez a film rettenetesen unalmas, de nagyon szeretném tudni, hogy mi történik a film végén!
A zöld ruhás alak szemében különös fény villan, Elemér vállára teszi a kezét és hosszú, begörbített mutatóujjával kétszer rákoppint:

–        Hát ez: BIP… BIP.

Elemér tudja, hogy ezt a viccet már hallotta valahol.

A kedélyjavító gyógyszer (2018)

(iboly)

Elemér köhögött. A háziorvos a torok vizsgálatához egy fadarabot vett elő, spatulát, olyasmit, amilyennel a háziasszonyok a kovászos uborkát szokták leszorítani az üvegben. Itt most a nyelvet kellett a szájban. Elemér figyelmeztette:
– Doktor úr, ha ezt bedugja, rókázni fogok!
– Rendben, hagyjuk a torkát. Látom, rosszkedvű ma, kedélybeteg… Van egy kis depressziója, félelem a jövőtől, netán véges gondolatok az életről?
– Hová akar kilyukadni, doktor úr?
– Van egy új gyógyszer, nem mondom meg a nevét, mert még leírja… vidám lesz tőle, jókedvű… de csak két hét múlva hat igazán, mint általában a központi idegrendszert manipuláló gyógyszerek, tehát türelem, ez a kis köhögés csak egy kis rosszkedv, 14 nap és elsöpörjük, mint… mint medve a havat.
– De nekem a visszereim is dagadnak, a forgóim is állnak, a vakbelem be van gyulladva…
– Két hét, ennyit kell kibírni és minden jóra fordul.

Miután Elemér köhögése napok alatt elmúlt, teljesen kiment a fejéből, hogy az új gyógyszer mire való, kiváltotta és bedobta a többi közé. Egy piros bogyóval több, vagy kevesebb, már nem számít. Kikereshette volna interneten, vagy megpróbálhatta volna az apróbetűs használati utasítást elolvasni, de bármi derül is ki, egy biztosított állampolgár fegyelmezettségével, úgyis beveszi.
Nehéz hónapok következtek Elemér életében. Polgári per, kisebb műtét, egy temetés, és egy esküvő tarkította az évet. A Bíróságon meglepő dolog történt:
– Köveházy Elemér felperes, kérem, ne mosolyogjon folyton! Sértőnek találjuk a Bíróságra és az alperesre nézve…
Elemér rémülten kereste az arcát egy folyosói tükörben a tárgyalás szünetében. Megdöbbent. Szájának sarkai legalább 1 centivel húzódtak a lapátfülek felé. Neki persze nem jutott eszébe, hogy már 15 napja szedi a vidámító, lelket könnyítő gyógyszert. Botrány csak Elemér főnökének temetésén tört ki, ahol csörgősipkában, bohóc kabátban jelent meg és a meglepett özvegy háta mögött elkezdte énekelni azt a régi slágert, hogy „Debóra, a neve a drágának” A gyászolók közül senki nem tudta, ki az Debóra, de az özvegyet nem így hívták. Elemér már álmában is nevetett, emiatt háromszor kellett elaltatni a vakbélműtéthez.
Háziorvosa, miközben felírta a szokott vérnyomáscsökkentőt, észrevette:
– Látom, szedi még a kedélyjavítót.
– Haha...ha... Micsodát? – és Elemér levette a kezét a hasáról.
– Nem érdekes, többé nem írom fel. A kúrának vége.
Már a közlés is elég volt, Elemér azonnal búskomorrá vált. Arca szürke lett, könnyezett és erősen köhögött. A liftes viccelődve kérdezte tőle:
– A földszintre vigyem vagy rögtön a rendelő pincéjébe?

Vigyázzatok, nem tudni holnap kinek az esküvőjére megy!?

Az elcserélt boríték

(iboly)

1.

Amikor kihúzta a fiókot és felfedezte a nyitott, fehér borítékot, egy pillanatra elfogta a rémület. Kínos meglepetésekre válaszol így az emberi test, átfut rajta egy hideg áramütés: elindul az agyból, jeges vízzel borítja be a hátat és valahol a láb izomkötegeiben eloszlik, feloldódik… Hogy aztán valami logikus magyarázattal vagy újabb bizonyítékok keresésével egy másfajta rémület állandósuljon, következzen a felismerés: a tragédia tényleg igaz, semmi kétség.
A borítékból egy félbe hajtott tízezres csücske állt ki. Kirántotta a pénzt, hátha nem az, aminek látszik. Hátha hamis. Esetleg más címlet, talán valamilyen színes papír, fotó vagy nyomtatvány, jegy, prospektus, bármi, csak ne az a borítékba dugott papírpénz legyen, amit tegnap az orvosnak készített elő és ma reggel induláskor a táskájába tett, a rendelésen pedig zavartan – ahogy egyszer egy évben, karácsony előtt szokta – odacsúsztatott annak az embernek, akit a sors gyógyító orvosának rendelt. Egészen pontosan: A betegsége gyógyíthatatlan, de nem kezelhetetlen! Ezért jár kezelő orvoshoz.

– Úristen, vajon mi volt abban a borítékban, amit átadtam? Mert, hogy a tízes itt van…

Szinte mindenre emlékezett, recept-nyomtatás közben történt, a doktor kivette a printerből a vényeket (pontosan ugyanazokat a gyógyszereket írta föl, mint két hónapja), pecsétek és aláírások következtek. Ezt az időt használta ki Köveházy, hogy a fehér borítékot odategye a   keze mellé. Az orvos tett egy fintort, ami eredetileg grimasz volt és valami olyasmit jelentett, hogy „Igazán nem kellett volna”, „Ezt nem fogadhatom el”,” Kedves betegem! Ön ötven éven át fizette az egészségügyi hozzájárulást, ideje, hogy végre valamit visszakapjon. Mennyi is ez?”

Hát ez az! Mit tettél el, dokikám? Mi volt a borítékban, amit jellegzetes fintoroddal, köszönés nélkül zsebre vágtál? Tudom, ez szokás, hálapénz, paraszolvencia, semmi gond, többen éltek (élnek) az én családomban is ebből, de most egy hülyével vagy körülvéve, aki elcserélte a borítékokat. Abban a fehér borítékban őriztem valamit, de mit? Fatális tévedés történt! Ráadásul azt kell kitalálnom, ami nincs itt, ami már nálad van!

Köveházy beletúrt a fiókjába, lássuk mivel NEM cseréltem össze! Talált egy megsárgult borítékot, benne három kifakult szőke hajtincset 1952-ből, akkor 3 éves lehetett. Talált egy kevésbé sárga borítékot, amiben egy "kiváló dolgozó" kitüntetés volt, a hozzá tartozó oklevéllel együtt a hetvenes évekből. Egyiket sem sajnálta volna a tízezres helyett, végül talált egyet, ami rávezette a megoldásra. Prágai sörtúrák maradék cseh koronáit fedezte fel egy gyűrött, fehér borítékban… MEGVAN! A rémület újra átcikázott a testén: Euró és USA dollár, utazásokhoz vásárolt, megmaradt valutái voltak az orvosnak adott borítékban, jóval nagyobb értékben, mint tízezer forint. Vajon mennyi a kár? Egy százeurósra emlékezett, meg két ötvenesre, minden kisebb papírpénzből egy-két darabra és összesen 25 USA dollárra, vagyis hetvenezer fölött és százezer alatt számolta ki a veszteséget. Ez odakint piti összeg, itthon sem sok, de az elcserélt, eredetileg paraszolvenciának szánt tízezer Ft-tal összehasonlítva elég nagy. Pénznek nem sok, de különbségnek óriási!

Mit csináljon? Nyolc évig ne adjon semmit? Hívja fel az orvost? Blamááázs...

(–Bocsánat, itt Köveházy Elemér, emlékszik rám?
– Igen, igen…
– Hétfőn jártam Önnél…
– Igen, van valami probléma?
– Doktor úr...
– Igen, kérem ne húzza az időt!
– Doktor úr, azt hiszem, elcseréltem… illetve ott felejtettem… 
– Micsodát? Kérem, betegnél vagyok, mondja már!
– A rendelőben felejtettem a sálamat.
– Áh, értem.
– Pamutsál volt, a feleségemtől kaptam…
– Értem, talán hívja fel a növért, nála készletek vannak otthagyott tárgyakból. Nem fogja elhinni, valaki még a járókeretét is otthagyta... Na, persze az eredményes gyógyító munka... Biztosan meglesz az a sál, viszonthallásra.)

Köveházy még néhányszor felhívta gondolatban az orvost, de nem jutott el a boríték szó kiejtéséig. Végül is egyáltalán nem rendkívüli eset, ha egy beteg hosszú évek után hálapénzként nagyobb összeget ad az orvosának. Mióta is, öt éve járok hozzá, félig-meddig jubilálunk. Az meg, hogy euróban adta a hálapénzt, manapság nem szokatlan! Ha viszont az orvos találja furcsának a dolgot, tudja a telefonszámomat…

(– Köveházy úr?
– Igen…
– A rendelőből hívom, lehet, hogy megtaláltuk a sálját. Kék, ugye?
– Nem, nem, inkább szürke… pamut.
– Akkor mégsem. Egyébként…
– Igen?
– Egyébként kaptam öntől – vagy nem öntől? – egy fehér borítékot, tele van kisebb-nagyobb valutával…
– Igen, igen… én…én
– Köveházy úr, először nem értettem mi ez az összeg, de aztán rájöttem, hogy pontosan öt éve kezelem Önt, ez orvos-beteg kapcsolatban igen hosszú idő, félig-meddig jubilálunk. Örülök, hogy meg van elégedve a munkámmal, még egyszer köszönöm, a viszontlátásra. Egyébként vigye el nyugodtan ezt a sálat!)

2.

Két hónappal később pontosan másfél órát ült egy kopott padon az orvosi váróban. A nővér szólt is előre, hogy új betegek vannak, várni kell. Egyszer el is aludt, azt álmodta, hogy leesik a feje és elgurul a pad alá…  Ott több öszegyűrt, eldobott borítékot is látott. Aztán sorra került, az orvos kikereste a nevét a számítógépen, kinyomtatta a receptjeit, vagyis minden úgy történt, ahogy szokott. A növér megmérte a vérnyomását, az is normális volt. Nincs tehát akadálya, gúnyolódott magában, hogy gyógyíthatatlan betegségemet ingyen és szakszerűen kezeljük tovább.

– Van valami panasza? Valami új? – kérdezte az orvos.

Elemér csöndben maradt, pedig beszélni szeretett volna, beszélni egy papírtasakról, ami fehér, általában tesznek bele valamit, pl. levelet és postára adják, vagy szekrényfiókokban őriznek bennük emlékeket, fotókat... és mindig tudják, hogy melyikben mi van. Persze az ember néha téved!
Az orvos észbe kapott:
– Áh, nővér, adja oda a betegünknek azt a kék sálat, amit karácsony előtt itt felejtett!

 

 

A borítékból egy félbe hajtott tízezres csücske állt ki. Kirántotta a pénzt, hátha nem az, aminek látszik. Hátha hamis. Esetleg más címlet, talán valamilyen színes papír, fotó vagy nyomtatvány, jegy, prospektus, bármi, csak ne az a borítékba dugott papírpénz legyen, amit tegnap az orvosnak készített elő és ma reggel induláskor a táskájába tett, a rendelésen pedig zavartan

– ahogy egyszer egy évben, karácsony előtt szokta – odacsúsztatott annak az embernek, akit a sors gyógyító orvosának rendelt. Egészen pontosan: A betegsége gyógyíthatatlan, de nem kezelhetetlen! Ezért jár kezelő orvoshoz.

 

– Úristen, vajon mi volt abban a borítékban, amit átadtam? Mert, hogy a tízes itt van…

Szinte mindenre emlékezett, recept-nyomtatás közben történt, a doktor kivette a printerből a vényeket (pontosan ugyanazokat a gyógyszereket írta föl, mint két hónapja), pecsétek és aláírások következtek. Ezt az időt használta ki Köveházy, hogy a fehér borítékot odategye a   keze mellé. Az orvos tett egy fintort, ami eredetileg grimasz volt és valami olyasmit jelentett, hogy „Igazán nem kellett volna”, „Ezt nem fogadhatom el”,” Kedves betegem! Ön ötven éven át fizette az egészségügyi hozzájárulást, ideje, hogy végre valamit visszakapjon. Mennyi is ez?”

 

Hát ez az! Mit tettél el, dokikám? Mi volt a borítékban, amit jellegzetes fintoroddal, köszönés nélkül zsebre vágtál? Tudom, ez szokás, hálapénz, paraszolvencia, semmi gond, többen éltek (élnek) az én családomban is ebből, de most egy hülyével vagy körülvéve, aki elcserélte a borítékokat. Abban a fehér borítékban őriztem valamit, de mit? Fatális tévedés történt! Ráadásul azt kell kitalálnom, ami nincs itt, ami már nálad van!

 

Köveházy beletúrt a fiókjába, lássuk mivel NEM cseréltem össze! Talált egy megsárgult borítékot, benne három kifakult szőke hajtincset 1952-ből, akkor 3 éves lehetett. Talált egy kevésbé sárga borítékot, amiben egy kiváló dolgozó kitüntetés volt, a hozzá tartozó oklevéllel együtt a hetvenes évekből. Egyiket sem sajnálta volna a tízezres helyett, végül talált egyet, ami rávezette a megoldásra. Prágai sörtúrák maradék cseh koronáit fedezte fel egy gyűrött, fehér borítékban… MEGVAN! A rémület újra átcikázott a testén: Euró és USA dollár, utazásokhoz vásárolt, megmaradt valutái voltak az orvosnak adott borítékban, jóval nagyobb értékben, mint tízezer forint. Vajon mennyi a kár? Egy százeurósra emlékezett, meg két ötvenesre, minden kisebb papírpénzből egy-két darabra és összesen 25 USA dollárra, vagyis hetvenezer fölött és százezer alatt számolta ki a veszteséget. Ez odakint piti összeg, itthon sem sok, de az elcserélt, eredetileg paraszolvenciának szánt tízezer Ft-tal összehasonlítva elég nagy. Pénznek nem sok, de különbségnek óriási!

Mit csináljon? Nyolc évig ne adjon semmit? Hívja fel az orvost? Blamááázs...
(–Bocsánat, itt Köveházy Elemér, emlékszik rám?

– Igen, igen…

– hétfőn jártam Önnél…

– Igen, van valami probléma?

– Doktor úr...

– Igen, kérem ne húzza az időt!

– Doktor úr, azt hiszem, elcseréltem… illetve ott felejtettem…

– Micsodát? Kérem, betegnél vagyok, mondja már!

– A rendelőben felejtettem a sálamat.

– Áh, értem.

– Pamutsál volt, a feleségemtől kaptam…

– Értem, talán hívja fel Úrszúlát, nála készletek vannak otthagyott tárgyakból. Nem fogja elhinni, valaki még a járókeretét is otthagyta. Biztosan meglesz az a sál, viszonthallásra.)

Köveházy még néhányszor felhívta gondolatban az orvost, de nem jutott el a boríték szó kiejtéséig. Végül is egyáltalán nem rendkívüli eset, ha egy beteg hosszú évek után hálapénzként nagyobb összeget ad az orvosának. Mióta is, öt éve járok hozzá, félig-meddig jubilálunk. Az meg, hogy euróban adta a hálapénzt, manapság nem szokatlan!

Ha viszont az orvos találja furcsának a dolgot, tudja a telefonszámomat…

(– Köveházy úr?

– Igen…

– A rendelőből hívom, lehet, hogy megtaláltuk a sálját. Kék, ugye?

– Nem, nem, inkább szürke… pamut.

– Akkor mégsem. Egyébként…

– Igen?

– Egyébként kaptam öntől – vagy nem öntől? – egy fehér borítékot, tele van kisebb-nagyobb valutával…

– Igen, igen… én…én

– Köveházy úr, először nem értettem mi ez az összeg, de aztán rájöttem, hogy pontosan öt éve kezelem Önt, ez orvos-beteg kapcsolatban igen hosszú idő, félig-meddig jubilálunk. Örülök, hogy meg van elégedve a munkámmal, még egyszer köszönöm, a viszontlátásra. Egyébként vigye el nyugodtan azt a kék sálat!)

 

2.

 

Két hónappal később pontosan másfél órát ült az egyik kopott padon az orvosi váróban. Úrszula

szólt is előre, hogy új betegek vannak, várni kell. Egyszer el is aludt, azt álmodta, hogy leesik a feje és elgurul a pad alá…

Aztán sorra került, az orvos kikereste az adatait a számítógépen, kinyomtatta a receptjeit, vagyis minden úgy történt, ahogy szokott. Úrszula megmérte a vérnyomását, az is normális volt.

– Van valami panasza? – kérdezte az orvos.

 

 



Miért ölök pókot?

(iboly)

– Reggel pókot találni a cipődben, rosszat jelent. Reggel kaszáspókot találni a bal cipődben, még rosszabbat, tragédiát jelent. – mondta az öregember és lefelé fordította a lábbelit, rázta, hozzákocogtatta az ajtókerethez.
– Most vered le róla a tegnapi sarat – vetette oda az asszony, aki hálóingben rohant ki a kamrába, hogy alapanyagokat keressen a másnapi vacsorához.
Az öregember keresni kezdte a pókot, de eredménytelenül. A villanyt nem merte felkapcsolni, hiába vettek újabb és újabb izzókat, egyre kisebb fogyasztással, a legutolsó csodaégők már egyenesen áramot termeltek, az asszony nem szerette, ha felkapcsolják a villanyt. A pók nagyon pici volt, hosszú, vékony lábai alig látszottak. Volt rá esélye, hogy a többi cipő között el tudjon rejtőzni, vagy a neve miatt („kaszás”) az öregember megkegyelmezzen neki, esetleg kiszórja a lépcsőházba, vagy bedobja a szomszéd lakás nyitva hagyott kisablakán.
A kaszáspók nem bízott az öregember jószívűségében, egyszer már pórul járt, egy papírzsebkendővel úgy szorították össze, miközben kidobták a kertbe, hogy három lába négy helyen eltört. Két hónapig tartott, amíg a vécé ablakon keresztül visszajutott a lakásba. Akkor lett igazán mérges pók.
Az öregember az összes cipőt, papucsot , kisszekrényt átnézte, Egyrészt nem szerette a pókokat, a nagyobbaktól félt is, másrészt azzal a tudattal viselni a cipőt, hogy benne lehet egy nyolc lábú állat, él és bármikor átvághatja magát az elvékonyodott zoknin, használva valamelyik kaszáját és belemarhat a talpába, szörnyű napot jelentene. Tehát meg kell találni.
– Mi a fenét csinálsz?– kérdezte szeretettel az asszony, három sárgarépát, egy gyökeret és egy negyed zellert szorítva a melléhez.
– Képzeld, egy pók volt a cipőmben, de nem találom.
– Remélem kaszáspók, az jót jelent. És miért nem kapcsolod fel a villanyt?
– Mert akkor látja, hogy hová bújik.
– Szórakozol, Elemér? A pók nem lát jól, mégis kaszálja a pénzt, persze csak ha kaszás…
– Nem rosszat jelent a kasza?
– Csak, ha utolsónak jön… de nekem nincs időm hülyéskedni.
Az öregember felrángatta a cipőjét, közben attól félt, hogy a pók előre rohant benne és most arra vár, hogy a nagylábujját meglássa a cipő bejáratánál és máris csíp, mar, harap, mint egy fenevad.
(Valamelyik reggel, amikor olyan gyámoltalanul ült a deszkán, mint József Attila szükségét végző vadállata, lábai a letolt pizsamanadrág szorításában, derekán összefogva a túl hosszú pizsamafelső, egyszer csak átszaladt előtte teljes szépségében egy fekete özvegy. Tudta, ha irányt változtat és eltűnik a földig letolt nadrág alatt, ő meg fog halni. Biztos, hogy eggyel több özvegy lesz a lakásban.)
De a kaszás nem volt a cipő elejében, pedig sok hely van ott. Még soha nem volt olyan cipője, ami a kívánt szélesség miatt ne lett volna centikkel hosszabb a lábánál. Elől csinos kis szoba alakult ki, egy cipőorr nagyságú garzon, ahol egész pókcsaládok, pók-nemzetek lakhatnának, anélkül, hogy támadniuk kellene. Szeretet is van a világon.
– Látom. Ott van a papucsodon. Ne öld meg, hátha tényleg szerencsénk lesz! – mondta a húslevesillatú asszony.
– Van egy papírzsebkendőd? – kérdezte az öregember, mert végre ő is látta a pókot. Megvárta amíg az asszony elrohan és két számmal nagyobb cipőjével többször rátaposott a papucsára. Szinte belepasszírozta a pókot a papucsba, minden dühét, mérgét kiadta, ami csak az utóbbi időben érte… megölte, mert kicsi volt, pók volt, kaszás és ennél nagyobb élőlényt soha nem tudna, merne elpusztítani. Megölte, mert félt tőle!
– Halott kaszáspók, jót jelent! – állítja az álmoskönyv.

Banki összekötő

(iboly)

Kicsit zavarta, hogy a bank embere (az ő „összekötője”) nyitva hagyta új szobájának ajtaját, de leültette és néhány kedves, személyes mondat erejéig még vele társalgott, és nem a számítógépével. Ez alig tartott tovább, mint egy sebész műtét előtti kérdései, és beleillett a bank szakmai irányvonalába, végül is minden élettel kapcsolatos kérdés a pénzről szól. (Mielőtt közös terveinkre rábeszéljük az ügyfelet, elég annyit kérdezni, hogy voltak-e síelni a télen és hol, illetve melyik tengerparton szeretnének nyaralni? Nemleges válasz esetén beszélgessünk kicsit a rezsicsökkentésről...)

Na de munkára, és a mosolygós hölgy (az ő „tanácsadója”, az ő élő, emberi kapcsolata saját tartalék pénzével… vajon mennyi pénze is lehet most?) maga elé húzta a klaviatúrát, de még mindig nem csapott a billentyűk közé. Sem a billentyűkre.
– Harcolok magáért! – mondta mosolyogva.
– Vén nyugdíjas vagyok, miattam már nem érdemes… – jópofizott, de egy kicsit kihúzta magát. 
– Harcolok az ügyünkért, harcolok! – ismételte mosolyogva az összekötő, és ettől kezdve néha a monitor felé fordult, finom billentyű-zörej jelezte, hogy dolgozik. Köveházy Elemérnek erről a munkáról egyetlen kérdés jutott eszébe, azt vöröslő arccal, kicsit dadogva elő is adta:
– Tulajdonképpen mennyi pénzem… pénzünk van? A számláimon? A Banknak... nek?
– Rögtön azt is megmondom, nézzük csak… Hát ez a délamerikai bányász-sztrájk nem hiányzott nekünk, a kanadai olajpiac is összeomlott, és hát Kistarcsa! Hallotta mi történt Kistarcsán?
– Ott mi esett?
– Tönkrement Lajos bácsi Cérna-húzó és Vekni-vető üzeme, ez minden Bankot megrázott. Na de munkára, semmi baj, azért kértem, hogy jöjjön be, Elemér, mert szeretném magát megőrizni, mint régi ügyfelemet. Szeretném, ha az összekötője maradnék, gondolom maga is elégedett a munkámmal?
– A Pénz… a Pé...
– Ugyan már, nem minden a pénz. A legjobb megoldás persze az lenne, ha behozna 50 millió forintot készpénzben, ropogós húszezresekben, friss kintről jövő mani (és a mosolygós hölgy csettintett), miután maga nyugdíjas, erre kevés esélyünk van. Örökölhetne, de én átnéztem a családfáját, egyik őse az Árpád-házban volt bejárónő, semmi több, illetve 1849-ben egyik rokona, Köveházy honvéd elesett Tápióbicskénél, így nem tudta felvenni a rokkantsági segélyét…
– Ez jó hír?
– Ááá, kiderült, hogy csaló! Minden április negyedikén megrendezik a csatát, és tavaly ő vezette az egyik turista buszt… Mondom a második megoldást. Mennyi is a nyugdíja, Elemér? Értem… Sajnos, havonta négyszázezer kellene, és akkor én maradnék az összekötője! Ilyen ütemben nem emelnek, még ez a kormány sem! Milyen kormány is van most hatalmon? Mindegy...
– Mit jelent az, ha az embernek nincs összekötője? 
– Ne is gondoljon erre, minden tranzakciós költség, könyvelési díj a többszörösére emelkedik, nem jöhet be hozzám, a biztonsági őr nem köszön a bejáratnál, csak betenni tud pénzt… De mondom a harmadik megoldást, meg kell érte dolgozni, de biztos tipp… A hitelkártyáján minden hónapban el kell érnie a százezres forgalmat !
– De hiszen a nyugdíjam... mennyi is? Ez nem lenne életszerű...
– És mennyit költ hitelkártyával havonta, tízet, húszat? Legyen harminc, vegyen egy kicsit több ásványvizet!  
– Nem értem. Hogy jön össze a hiányzó pénzforgalom?
– Gondolkodjon! Ha meglátja a lépcsőházban Teri nénit, aki a postára indul, mit kell tennie?
– Á! Kikapom a kezéből a csekkeket és a pénzt… és a postán a hitelkártyámmal fizetek
– Akinek csekk és készpénz van a kezében, mindenki megkörnyékezhető! Segítse az öregeket a patikában, üzletben, olcsó éttermekben fizessen helyettük kártyával!
– Tudom, és ha összejön a százezer...
– Elég az ötven is. Mi az adósságához küldjük a szokásos kitöltetlen csekket, azt beviszi a postára és ott hitelkártyával fizet… Kétszer 50 az mennyi? Máris százezres forgalomnál tartunk! A lényeg nem a pénz, hanem a forgalom! Legyen nagyvonalú Elemér, adjon az élelmiszer áruházak pénztárainál 1% kedvezményt, fizessen, csak fizessen a hitelkártyájával! És én a magáé maradok! 
Mindketten könnyekig meghatódtak. A banki összekötő meg akarta ölelni ügyfelét, de akkora íróasztal volt közöttük, hogy csak a két szélső fiókot tudta kihúzni. Elemér újra feltette ostoba kérdését:
– Tulajdonképpen mennyi pénzem van most? A Banknak? Nekem?
– Megsúgom: Mi jól állunk. Ebben a pillanatban egy fillérje sincs, Elemér!

Kávé-sztori

(iboly)

Reggel van, indulniuk kéne, az öregembernek percei vannak hátra egy egészségügyi várólistából. Meglehet ki fog derülni, hogyan kellett volna meggyógyulnia két hónappal ezelőtt, de nem nyugtalankodik: az öregek lassulnak, velük együtt a betegségeik is. Van, aki azért nem hal meg, mert megállt benne az Idő. Ez marhaság, de maszek filozófiának jó. Az öregembernek eszébe jut, hogy az íróasztal sarkán szokott lenni a kávéja, az asszony teszi oda. Ott is van, bele is kortyol, egy kicsit furcsa az íze, talán több benne a cukor… Ekkor beront a szobába pokoli lendületével az asszony, látszik, hogy keres valamit:
– Nem tudod, hol az én kávém?
Az öregember tudja, hogy nem tudja, de mindegy mit keres rajta a másik, mi hiányzik, azt tudja, hogy gyorsan kell válaszolnia és jól nem jöhet ki a perlekedésből. Ha tárgyalás lesz, ő csak alperes lehet. Mindegy mi a keresés tárgya, dugóhúzó, kalapács vagy konyhai részecskegyorsító, ha valami nincs a helyén, akkor azt ő felejtette el visszatenni, ő rongálta meg, ő hagyta el és még csöpög belőle az önsajnálat is.
– Mit nem csinálok? Mit nem találsz, ami a tied?
Az asszony arcán megmerevedik a regeneráló krém:
– Hát nem érted, nem találom a kávémat, a két kávét ide szoktam tenni az íróasztal szélére. Kis tálcán hoztam be, mint mindig, nem ittad meg véletlenül?
Az öregember érzi, hogy már tárgyalás sem lesz, legfeljebb hadbíróság… Kötél helyett golyó!
– Mit is keresel, szívem?
– Süket vagy, nem haragszom, ha megittad, csak szeretném tudni mi történt vele?
– Itt nincs üres pohár… És ha te ittad meg?
– Arra emlékeznék…
– Szívem, ez itt az én kávém, már beleittam, fura az íze, ebben van arzén. A tiedben nincs.
– Szórakozol, Elemér?
– Nem merek. Előbb megiszom a saját kávémat.
– Az enyém milyen ízű volt? Kerestem a hálóban, az előszobában, a fürdőben, a vécé tartály tetején, egyszer ott is hagytad…
– Az egy csavarhúzó volt.
– Hol lehet a kávém? Nem értem. Rejtély. Fogadjunk, hogy megittad.
Az öregember széttárja a karját, örül, hogy látszólag megúszta, az asszony mérgesen kirohan. Az öregember újra a gondolataiba merül. Mi van, ha talál valamit az orvos, akkor megint felgyorsul az idő? Lassan kortyolva megissza a kávét. Az üres poharat bedobja az íróasztal alatti szemetes kosárba.
Ezután ront be másodszor is pokoli lendülettel az asszony, kezében tálca:
– Igyekezz, mennünk kell, hoztam a kávédat!
– Te is iszol?
– Én már régen megittam a konyhában. El is mosogattam.
Miközben az öregember állva felhajtja a kávét, ami inkább tejeskávé, az asszony figyeli.
– Jólesik? Megköszönhetnéd!
– Köszönöm… az összes kávét köszönöm!
Mindketten nevetnek.


A cipőtágító

(iboly)

Köveházy tudta, hogy nem könnyű cipőtágítót találni, pontosabban olyan cipészműhelyt, cipőjavítót, ahol foglalkoznak új bőrcipők utókezelésével, ami három napi hordás után is lehetővé teszi a drágán vett lábbeli fájdalommentes, vértelen használatát. A lényeg, hogy ne csak a lábfej férjen a cipőbe, hanem annak évtizedek alatt kialakult velejárói is, különböző csontkinövések, sarkantyúk, bütykök, kalapácsujjak, harántsüllyedések, egyéb növekedésre hajlamos, folyamatosan változó „ortopéd deformációk”. Miután a rajtuk található bőrfelület gyorsan eléri az új cipő belső falát, kipirosodik, begyullad és lüktet, a gépi cipőtágítás egyetlen feladata, hogy az érzékeny részek (a saját bőr és a vásárolt bőr), egyre távolabb kerüljenek egymástól, távol a lüktető, égő fájdalomtól. Vagyis a cipő legalább olyan ortopéd formát vegyen fel, mint a láb. Erre való a cipőtágító. Ilyet talált Köveházy Elemér Pasaréten.

A szakember egy pillantást vetett a kifordult bal lábfejre, átnézett a térdek között, értő szemmel figyelte azt a pár lépést, amit ügyfele a műhelyben tett és három hétre vállalta a gépies munkát. Az új cipőre lemosható jeleket firkált, a feladat részletezését a megrendelő lapon is rögzítette (pl. B.b.büty.= Bal belső bütyök). Ha eléri a kért szélességet, a cipőt lemossa, kifényezi, a listán kipipálja a részfeladatokat, és széles mosollyal megnyugtatja az ügyfelét: „Ez annyira lett kitágítva, hogy jobban már nem is lehet, ennyit bír ki, többet nem. Ha erőltetjük, anyagszerkezeti változások következnek be, sejtszinten megnyúlik a bőr, eső után kidobhatjuk…" 
"Szoros?! Kotyogni fog benne a lába, mint toronyban a harang.” Köveházy nem minősítette a hasonlatot, a mester nyilván évek óta nem tudott javítani rajta.

Még három hét egy széttaposott, ronda, de kényelmes cipőben. Kertben, színházban, otthon, vendégségben, esküvőn, temetésen, sárban és porban, autóban és gyalog, mindig ugyanabban. Rettenetes!

Így aztán Köveházy boldogan megy a kitágított cipőért. Becsomagolva átadják, fizet, fel sem merül benne egy próba megkísértése. Elhiszi, hogy tágult. Az Universum is tágul, de még soha nem ellenőrizte. Végül is tágítás nélkül is jó volt, 4-5 cipőkanál kellett hozzá, hintőpor, jó erőnlét. Otthon leteszi a csomagot az előszobában, vacsora közben meg elfelejti. Valamikor éjjel jut eszébe, hogy még nem próbálta ki a tökéletes lábbelit.
Csendben, minden segédeszköz nélkül belerakja a bal lábát a bal cipőbe. Még rengeteg hely van, vérszemet kap, mellé teszi a másikat is, vagyis a jobb lábát is becsúsztatja ugyanabba a cipőbe. Még mindig kényelmes. Semmi  fájdalom, semmi vér! Rugózik és már is térdig süllyed. Megfogja a cipője talpát, hogy kézzel is segítsen, de nem kell, derékig  csúszik befelé. JÓ!
Még néhány kígyózó mozdulat és már csak a feje látszik ki. Könnyedén köti meg a nyakán a cipőfűzőt, csak az ágyba nehéz így visszaugrálni. Meg az ébredés! Szörnyű ez a kotyogó hang.

Köveházy tudja, hogy nem könnyű egy jó cipő-zsugorítót találni…

A szakember egy pillantást vetett a kifordult bal lábfejre, a térdek közötti távolságra, értő szemmel figyelte azt a pár lépést, amit ügyfele a műhelyben tett és három hétre vállalta a gépi munkát. Az új cipőre lemosható jeleket firkált, a feladat részletezését a megrendelő lapon is rögzítette (pl. B.b.büty.= Bal belső bütyök). Ha elérte a kért szélességet, a cipőt lemossa, kifényezi, a listán kipipálja a részfeladatokat, és széles mosollyal megnyugtatja az ügyfelet, „ez annyira lett kitágítva, hogy jobban már nem is lehet, ennyit bír ki a bőr, többet nem, ha erőltetjük anyagszerkezeti változások következnek be, sejtszinten megnyúlik, az első eső után kidobhatjuk… Kotyogni fog benne az úr lába, mint toronyban a harang.” Köveházy nem minősíti a hasonlatot, a mester nyilván évek óta nem tud javítani rajta.

Még három hét egy széttaposott, ronda, de kényelmes, régi cipőben. Kertben, színházban, otthon, vendégségben, esküvőn, temetésen, sárban és porban, autóban és gyalog, mindig ugyanabban. Rettenetes!

Így aztán Köveházy boldogan megy a kitágított cipőért. Becsomagolva átadják, fizet, fel sem merül benne egy próba megkísértése. Elhiszi, hogy tágult. Az Universum is tágul, de még soha nem ellenőrizte. Végül is tágítás nélkül is jó volt, 4-5 cipőkanál kellett hozzá, hintőpor, jó erőnlét. Otthon leteszi a csomagot az előszobában, vacsora közben meg elfelejti. Valamikor éjjel jut eszébe, hogy még nem próbálta ki a szuper lábbelit.

Csendben, minden segédeszköz nélkül belerakja egyik lábát a bal cipőbe. Még rengeteg hely van, vérszemet kap, mellé teszi a másikat is, vagyis a jobb lábát is belecsúsztatja ugyanabba a cipőbe. Még mindig kényelmes. Semmi  fájdalom, semmi vér!
Rugózik és már is térdig süllyed, megfogja a cipője talpát, hogy kézzel is segítsen, de nem kell, derékig  csúszik befelé, még néhány kígyózó mozdulat és már csak a feje látszik ki. Könnyedén köti meg a nyakán a cipőfűzőt, csak az ágyba visszaugrálni nehéz így. Meg az ébredés!

Köveházy tudja, hogy nem könnyű egy jó cipő-zsugorítót találni…



 

 

Cyrano de Bödőcs

(iboly)

 

„Sóderes” humoristánk (talán a legjobb!) viccet csinált az egyik gyógyíthatatlan betegségből, a parkinzonból.
Hát szabad ezt? Persze, hogy szabad! Mindenből szabad, ami velünk emberekkel a világban történik! A nevetés nélkülözhetetlen dolog, betegnek is a legjobb gyógyszer, ha néha rázza a röhögés. Még azt sem mondhatom, hogy poénkodjon e kórsággal az, akinek ilyen adatott, mert akkor rosszul értelmezett részvétből azt a képtelenséget erőltetném, hogy egy „állatorvosi ló” álljon a színpadra, vagy egy féllábú humorista csak féllábú közönség előtt szerepelhet, és így tovább. Apropó ez a betegség eleinte nem látszik, csak orvos - szakember veszi észre, tehát elképzelhető, hogy humoristánk azért viccelt nyugodtan a parkinzonnal, mert neki már látens módon van ilyen. A közönség soraiban is lehettek néhányan megbújva, pre-parkinzonos állapotban, ők valószínűleg nem röhögtek annyira. Viszont a poén minősége nagyon is számít és tehetséges humoristánk egy parkinzonos ember kezébe puskát adott, ez egy ócska poén, az már jobb lenne, hogy miféle szakértői lehetnek egy betegségnek, ami gyógyíthatatlan. Szóval én megmutatom, hogyan kell gúnyolni önmagunkat. Ahogy Cyrano : Mert magamat kigúnyolom, ha kell (ha nem), De hogy más mondja, azt nem tűröm el!
Lássuk csak: Egyik rokonom, Köveházy Gusztáv rövidtávfutó, indult a 2017-es Parkinzonos Olimpián, népszerű nevén Parkinzonádon, és világcsúccsal nyerte az egyméteres síkfutás döntőjét. Az új világcsúcs 3 óra 14 perc, a régi, amit a kiváló sportoló az enyészetnek adott át, 1 óra 13 perc volt. Gusztáv több mint két órát javított a világrekordon. Egy métert megtenni ilyen kiemelkedő lassúsággal, rendkívül nehéz feladat, csak a legnagyobbak képesek rá. A versenyzőt, aki egy percre is megáll, nincs mozgásban, vagy szándékosan elesik, a többi versenyzőt gátolja a lemaradásban, elalszik verseny közben, ragasztóval keni be a talpát, hamar diszkvalifikálják.
Aranyérmes lett a Parkinzonádon Köveházy Aladár rokonom is, aki utolsónak úszta át az ötméteres medencét, időeredménye három hét, négy nap, 6 óra és öt újraélesztés. A versenyszám nehézsége, hogy ellentétesen kell a béna végtagokat mozgatni, karral lábtempót, lábbal kartempót végezni. Sokat kell gyakorolni a helyben-úszást. Aki elsüllyed, de csak színleli a fulladást, kizárják a vízből.

Folytathatnám (egyszer fogom is!), de gyengül bennem a harag, a humoristának joga van a parkinzonos ember kezébe puskát adni, viccelődni, mert nevetnek rajta. Akármilyen a poén, nem lehet az mindig új és első.
Nekem viszont jogom van visszalőni. Cél az a vékony, kopaszodó, ugráló ember a színpadon. A Bödőcs. Viccelek, de nem fog remegni a kezem! Mert irigylem.

NET-doktor tanácsadó

(iboly)

 

Tragikus, de újra megjelent a belső szervek zavarait okozó, minden emberben megtalálható „atka”, ami idővel tömegesen szétlökődik a szervezetben és úgy specifikálódik mint: szív-atka, máj-atka és lép-atka.
Azt mondjuk „bánat szorongatja a szívemet”, holott 92%-ban csak telítődött a szív a saját kártevőjével. Hihetetlen, de az alkoholizmust 85%-ban a máj-atka okozza, a lépés-zavarokat, amely csak eleinte mulatságos: a lép-atka. Mindezek nagyon gyorsan fáradtsághoz, levegőbeviteli kihagyásokhoz (horkolás!), gégecsövi hurutkához (félszáraz köhögés!) vezetnek és egy éven belül, minden esetben (99.9%) az élet végéhez.

Mi időben szólunk. Sem kimutatni, sem változatait felismerni a gyilkos atkának nem lehet. A gyógyítás egyetlen egy általunk készített, filter nélküli készítménnyel, az eredeti atka-teával lehetséges. A készítmény kizárólag interneten, védett márkanévvel kapható. Ősi, kolostori recept alapján, álló virágok szárított hegyéből készül a FICKÓ atka-tea, most 99 ezer forintos akciós áron megrendelhető a szokásos kétszáz Ft helyett. Nem mindig a drága az olcsó! A FICKÓ atkatea extra_PRO ráadásul a moly minden változatát megöli. Ha nem öli meg, mert a moly nem megy bele, akkor észrevehetően legyengíti. Tegye tisztába a szervezetét, tegye hűvösre a kamráját!

Időben szóltunk. S.O.S. Ellenőrizze bankkártyáit, hitelkártyáját. FICKÓ atkatea extra_PRO. Az Ön atkája, az Ön molya, az Ön teája! Az Ön élete! Az Ön internete! Csak 99 ezer Ft!

 

Öregek a hőségben

(iboly)

Két nyugdíjas ül a büfétől nem messze, piros műanyagszékeken, egy öregember és egy asszony. Nyaralnak. Előttük az asztalon egy sajtos lángos és egy pohár sör. A lángos forró, most hozták ki. Nem először vannak itt, már tudják, hogy kevés só van rajta és fokhagyma is csak nyomokban.
Kóstold meg, hátha sótlan – mondja az asszony –, hozok sótartót.
Hozzál, tudod jól, hogy sótlan! De a legjobb, ha odaviszed a pulthoz és teszel rá még fokhagymát is.
Az asszony elmegy. Az öregember belekortyol a sörbe, ami pontosan ugyanolyan hideg, mint tegnap. Ugyanolyan hőség is van, ugyanúgy izzad és vár. Az asszony nem jön, vagy őt szólította meg valaki, vagy ő ismerte fel egy idegenben az ismerősét. Ha más nincs, szóra bírja a büfést. Beszélgetnek a kibírhatatlan időjárásról, vadidegen gyerekekről, beteg családtagokról. Nincs hálásabb beszédtéma, mint egy gyógyíthatatlan beteg. Biztos találkozási pont: holnap is meg lehet kérdezni, mi van vele, hogy van... Hol kezelték félre? Ki vigyáz a kutyára? Ezek persze az öregember cinikus gondolatai.
Végre megjön az asszony a feljavított lángossal
– Na mi van, kérték a sótartóhoz az irataidat? – mérgelődik tovább az öregember és maga elé húzza a lángost.
– Törjél nekem is egy negyedet belőle!... Annyi nem kell... Képzeld, azt mondja a Pufi csaj, tudod a büfés, hogy a Teri néni meghalt.
– Betettétek egy kicsit a hűtőbe?
– Mit csináltunk?
– Nem érdekes... Langyos lett, a sajt is megdermedt rajta.
– Hát nem érted? Teri meghalt Almádiban... Na, leetted a pólód!
– Kaptál parte cédulát?
– Nem kaptam, egyébként is tegnap halt meg, a büfés volt a szomszédja.
– Almádiban? Micsoda véletlen!
– Ki kell mosnom az ingedet... A nadrágod nem lett olajos?
– Nem
– Adsz egy kis sört?
Az öregember kelletlenül áttolja a sört az asszony elé. Meg akart őrizni néhány kortyot a lángos utáni szomjúságra, de most lemond róla. Jó lenne megkérdezni, hogy ki az a Teri néni, de inkább szótlanul felmutatja az utolsó falatot a lángosból. Még sajt is van rajta. Az asszony mosolyog
– Biztos, hogy nem kéred?
– Biztos. Olyan, mint a tegnapi.
– Ezt hogy érted?
– A tegnapi meg olyan volt, mint a tegnapelőtti... az meg olyan, mint a múlt heti.
– Nem értelek, hát nem az a jó, ha minden nap ugyanolyan finom? Hagytam neked egy kis sört.
– Nem tudom, az az érzésem, hogy ugyanazt a lángost esszük minden nap, azt az egyet. Holnap is ezt esszük, egyetlen egy lángosunk van és azt esszük, amíg itt vagyunk... amíg élünk. Az asszony kicsit megrémül, mindig megrémül, ha az öregember zavarosan beszél. Persze meleg van, az agya is meszesedik. Meg kellene neki mondani, hogy ki az a Teri néni, de úgysem megyünk el a temetésére.
– Elég volt, nem maradtál éhes?
Az öregember megrázza a fejét. Egyetlen lángos, motyogja, amíg élünk. Miért nem eszik ez a bolond vénasszony is egyet külön? De nem kérdezi meg.
Fürödni fognak a tóban. Ha már nyakig ér a víz, messze vannak a parttól, az öregember magához fogja húzni az asszonyt és erősen megöleli. Ugyanazzal az öleléssel, mint tegnap, mint tegnapelőtt, mint fiatal korukban.
Tiszta fejjel, egyetlen öleléssel.


Strausz doktor születésnapja

(iboly)


  1. – Nem látta a táblát a rendelő ajtaján? – kérdezte Strausz doktor. Háziorvos, belgyógyász, urológus.
    – Milyen táblát? – csodálkozott a beteg. Járó, fekvő, visszaeső.
    – Van rajta egy felirat… olvasta? Na, olvasta, vagy nem olvasta?
    – Ajtón egy tábla, táblán egy felirat… nem olvastam. Nem én. Árulja el, doktor úr, mit tetszett kiírni? Remélem van ma rendelés?
    – Nagyjából idézem: „Tisztelt Betegem! Évtizedek óta ellátom Önt. Végzem Ön körül a háziorvosi teendőket. Elfáradtam. Ma van a 95. születésnapom. Szeretnék úgy ünnepelni, hogy ma nem dolgozom, a gyógyító munkát átadom a betegeimnek, akiket már eddig is sokszor tekintettem munkatársnak. Cseréljünk! Ma mindenkinek én vagyok a betege!”
    – Ez valami vicc?
    – Ugyan dehogy… egy kísérlet… inkább akció…– próbálta saját ötletét magyarázni dr.Strausz.
    – Nem értem, én egy beteg villanyszerelő vagyok. Kicsit köhögök és ha köhögök, fáj a tüdőm. Ha fáj a tüdőm, fájnak a bordáim is és ha a bordáim fájnak, kicsit köhögök.
    – Nem számít. Klárika, adjon a kollégára egy fehér köpenyt!
    – Jaj, doktor úr, el kellene mennie szabadságra…
    – Én csak a villanyhoz értek, legfeljebb egy zárlatot tudnék megtalálni a doktor úrban… ha jó fázisban van… Na jó, nem bánom, cseréljünk, születésnap az születésnap... Hát maga kicsoda?
    – Nem jó, én kedvesebben szoktam… nem ilyen nyersen.
    – Strauszkám, drága barátom, ölellek, hogy ityeg a fityeg?
    – Ez azért túlzás! Ne éljen vissza a helyzettel!
    – Jónapot Strausz úr, mi a panasza?
    – Ez jó lesz... Kicsit köhögök, fáj a fejem. Ha fáj a fejem, fájnak a lábujjaim is és ha a lábujjaim fájnak, kicsit köhögök…
    – Nos, a vérnyomása rendben, Strausz úr, adok magának két beutalót. Beszélgessen egy neurológussal, lássa ezt a köhögést egy sebész is!
    – Klárika, hívjon be még két járó beteget! Az egyik legyen neurológus, a másik sebész… Készítse fel őket!
    – Jaj istenem, doktor úr, szabadságra kellene mennie, mióta mondom…
    A következő két beteg (trolibusz vezető és hentes) nehezen adta meg magát, de annyira szerették a hatvan éve kerületükben munkálkodó Strausz doktort, meg félelmükben, hogy ilyen fiatalon a nyugdíjaztatását kéri, hogy hamar beadták a derekukat. Egy órán belül összeállt a csapat és új tábla került az ajtóra:

    Általános és szakorvosi rendelő
    Háziorvos: dr. Tóth János, belgyógy. vill.szer.
    Ideggyógyászat: dr.Kis Béla, trol.busz, tiszt. ideg.
    Sebészet: dr.Nagy Elek, hent. és mész.

    2.
    – Érti ezt, Klárika? – kérdezte a pszichológus-zöldséges, kezében a letépett táblával–, miért nem tud egy háziorvos időben nyugdíjba menni?
    – Érti a fene, de nekem mennem kell, előadást tartok az egyetemen!
    - És mi a témája?
    - Gyógyítás 100 éves kor fölött. Hogyan különböztessük meg a veterán orvost a saját betegétől?

Ez csak egy vélemény

(iboly)

Kétfelé szakadtunk. Rendben van, fogadjuk el. Mi mást tehetnénk? Már a mocskolódás sem zavar, elvégre demokrácia van, azt mondják (mondjuk?) belefér. Egyik oldalon divat lett a miniszterelnököt minimum lámpavasra akasztani (a legtöbb médiában publikálva, miközben a szerző rettenetesen szenved a sajtószabadság hiányától), a másik oldalon a szeretetnek, imádatnak olyan gusztustalan megnyilvánulásai kerülnek elő, ami minimum kacagtató. Nem értem miért kell a miniszterelnököt ennyire szeretni, vagy annyira gyűlölni? Minek ez a nagy löttyös indulat? Aki hétfőn akaszt, az kedden mit talál ki? Aki kezet csókol többször, az a következő napon mire használja a száját?
Nem értem, mért nem lehet a jelenlegi kormány tevékenységét valamennyire tárgyilagosan megítélni? Kutatva a tények, az igazság után (tudom, nem könnyű!), valahol a két véglet, a lámpavas és a bálványimádás között! Valamennyire higgadtan, kikerülve a hazugságokat, csúsztatásokat, a célokra koncentrálni. Skandálják: „Orbán takarodj!” Tessék végre azon gondolkodni, hogy mi (és KI) jöhet utána! Ha valakinek nem tetszik a rezsicsökkentés, befizetheti a nagyobb összeget! Ha meg szobrot akar a még élő szabadságharcos miniszterelnökről, állíttassa fel a saját kertjében és boruljon le naponta előtte.
Szóval nem értem, az egészet csak azért írtam le, mert volt májusban egy Videoton – Ferencváros focimeccs, és előtte elterjedt a hír, hogy a “Király” is nézni fogja és félve a tüntetésektől ( a nép rettenetes haragjától) lezáratja a környéket, jegyet sem árulnak, ne is próbálkozzon senki!
Ez annyira nem logikus, hogy elkezdtem gondolkodni. A meccs izgalmasnak ígérkezett, hazai viszonylatban mondjuk szerette volna látni a helyszínen tízezer néző, Felcsúton van 3-4 ezer hely a stadionban. Tehát mi történt? 18-án, két nappal a mérkőzés előtt minden jegy elfogyott, ez szomorú(?), de semmi köze a „Szabadságharcos Diktátorhoz”, aki nem egyedül ült a nézőtéren. Viszont a gyűlölet szinten tartásához kell ez a rémhír. Zokogó apák, gyerekek nézték otthon, televízión a mérkőzést…(az adást és a vételt a kormány emberei zavarták!), másnap aztán lehetett folytatni a rém-híreket nagy löttyös indulattal munkahelyeken, iskolákban, óvodákban, kocsmákban, elvégre diktatúra van és nincs sajtószabadság!
“Hallottátok, két tüntető a labdához láncolta magát!”
Van persze bánat, ami jogos: „Sír az egész város, kikapott a Ferencváros” (4-1)!


A szögletes körlet

(iboly)

Mezei Jánost, aki Óbudán élt albérletben, 1969-ben sorozták be katonának. Hirtelen haragú, nagypofájú, verekedős fiatalember volt, polgári életében annyi balhéba keveredett, hogy a kerületi rendőrőrsön fellélegeztek, amikor bevonulását megtudták. Gyors behívójához is közük lehetett, rendőrség és honvédség között volt ennyi fegyverbarátság.
Mezei honvéd egy dunántúli katonai reptérre került. Először egy 40 ágyas teremben szállásolták el. amit valamiért körletnek hívtak, pedig nagyon is szögletes volt. Az biztos, hogy naponta többször fel kellett mosni, és amikor a parancsot megkapta, mindig arra buzdították, hogy mosás közben számolja meg a körlet szögleteit és sarkait. Aztán ha letette a fókát (felmosórongyot), jelentse a végeredményt.
A körletnek eleve 4 sarka volt. Az emeletes vaságyakat négyesével tolták össze. Ez annyiszor négy szögletet jelentett. A plafon, az ajtónyílás, a vaskályha, a felmosórongy sarkait is figyelembe véve a kezdő sorkatona nem tudott olyan számot kitalálni, amire a kiképzésével megbízott tisztes (őrvezető, ritkábban tizedes) ne mondhatta volna:
– Katona, mosson fel és számoljon újra!
Kisebb hibát követett el az újonc, ha nem kérdezett semmit, de Mezeit nem ilyen fából faragták, kezében a mindig hideg, bűzölgő ronggyal az őrvezető elé állt.
–Bocsánat, végeztem, szeretnék kérdezni valamit?
A másik tekintetében csodálkozás, türelem, megértés és végtelen szomorúság keveredett.
–Katona, először megszólít! Látja a rendfokozatomat? Aztán megmondja, hogy maga kicsoda, mert itt vannak vagy negyvenen, kopaszok. Lehet, hogy más is megkérdezi majd ugyanezt. Na mosson fel, aztán ha jelentette hány szöglet van a körletben, nem bánom, feltehet egy kérdést!
Mezei honvéd csapkodott egy sort a fókával és újra jelentkezett.
– Bocsánat, 12 szöglet és 23 sarok, szeretnék kérdezni…
A tisztes már hozzászokott a hülyékhez. Kicsit felemelte a hangját:
– Katona, megszólít… őrvezető vagyok… Értem? Aztán megmondja a nevét, ha tudja, és hogy hány szöglet és sarok van a körletben. Adjon hozzá nyolcat, mert maga kockafejű… Na, válasszon egy sarkos fókát! Fogadjunk, hogy még azt sem tudja: egy sarok hány szöglet?
Mezei honvéd megint takarított. Ugyanazzal a ronggyal, öblítés nélkül, de ennek ott nem volt jelentősége. A változatosság kedvéért tisztelgett az őrvezetőnek, bal kézzel, sapka nélkül. Tehát szabálytalanul.
– Bocsánat, 118 szöglet, 200 sarok, kérdezhetek?
Ez így ment takarodóig, kiderült, hogy egy katonai körletből nézve a világon mindennek lehet szöglete vagy sarka. Odabent pedig semmi nem egyszerűbb, mint felmosni, vacsorázni, ágyazni gázálarcban… csak számolni nehéz. Mezei honvéd már pizsamában volt, amikor az őrvezető maga elé rendelte.
– Nagy fasz maga, katona, azt hiszi nem látom… Szórakozik?
Mezei elvigyorodott.
– Őrvezető elvtársnak, Mezei honvéd jelentem a körletben 512 szöglet és 600 sarok van.
– Helyes. És mi a kérdése?
– Hogy ütötték-e már meg?!
És Mezei jobb keze rettenetes erővel találta el az őrvezető szeme sarkát és orra szögleteit. Nem számolta, hogy mennyit ütött…
Másnap a fogdában ébredt.

Öregek mindig lesznek

(iboly)

(Erős idegzetűeknek!)
Hajnal van, nyugdíjas hőseink még az ágyban. Egy öregember és egy asszony. Elemér érzi, hogy ki kell mennie. Évek óta nem sikerül úgy, hogy a másik ne ébredjen fel, és ha ő egyszer felébred…
– Hány fok lehet odakint? Megnéznéd?
Elemér morog valamit, hiszen még le sem dobta magáról a takarót, még nem is  állt fel az ágy széléről,  még a papucsát sem találta meg (lábával kotorászva, hunyorogva, szemét tornáztatva), még nem is érte el a vécét, még nem is kortyolt bele a dobozos tejbe a nyitott hűtő előtt, még nem is ért vissza a közös ágyhoz, de már hallja:
– Megnézted odakint hány fok van?
A kinti hőmérő a másik szoba ablakából látható. Elemér négy dioptriás olvasószemüveget használ, ennek ellenére először mindig optikai segítség nélkül próbálja két ablaküvegen keresztül megállapítani: hány fok is lehet. Orrát, félarcát, jobb szemét az üveghez szorítja (kintről nézve bárki azt híheti, hogy a házban szörnyek élnek, minimum egy Shrek kenődik szét az üvegen), de nem sikerül leolvasnia, mit mutat a hőmérő. Kénytelen a szemüvege után nézni. A telefon mellett nincs, a fürdőszobában nincs. Talán a könyvek előtt hagyta este, valamelyik polcon… Bárhol kereste is, vagy nem, már elkésett…
– Elemér, hány fok van? Ennyit sem lehet tőled kérni!?
– Tizenkettő – vágja rá. Hazudik, de legalább megszabadul a feladattól és visszamászhat az ágyba. Az asszony meg sem fordul.
–Tizenkettő? Lehet, este hűvöset mondtak hajnalra… és hány óra van?
Elemér teste megrándul a takaró alatt.
– Korán van még – próbál kitérni a kérés elől. Az órát ugyanis nem látni az ágyból.
– Mégis mennyi?
– Negyedhat és háromnegyedhat között…
– TE!
– …Mindjárt megnézem pontosan, csak nincs nálam a szemüveg.
– Nem érdekes, eszembe jutott, hogy ma van Teri néni születésnapja.
– Ki az a Teri néni?
– Géza feleségének a testvére, legkisebb gyerekünk keresztanyja.
– Aludjunk, kérlek!
– Fel kellene hívni…
Néhány perc csönd következik. Az asszony figyel, gyanús, hogy Elemér nem horkol…
– Mit mondtál, hány fok van? Alszol? Nem hallom, hogy alszol…
Elemér szándékosan halkan válaszol:
– Tizenegy vagy tizenkettő.
– Lehet, hogy már több is… Biztosan melegszik… Megtaláltad a szemüveged?

Mindketten álomba merülnek. Nincs édesebb a reggeli alvásnál. Két és fél óra múlva Elemér ül az ágy szélén, ki kell mennie újra, ennek ellenére még pihen egy kicsit, a szempilláit tisztogatja. Túl sokáig…
– Hány óra lehet?
– Fogalmam sincs!
– Hát vedd fel szemüveged és nézd meg!
– Jó, de előbb kimegyek.
– Akkor visszafelé nézd meg a kinti hőmérőt is!
Elemér kicsoszog a vécére, nem néz meg semmit, visszabújik. Hirtelen megmozdul az ágy.
– Na, hány fok van odakint?
– A fenébe… Mínusz kettő.
– Mennyi!?
– Mondom, mínusz kettő.
– Szórakozol, Elemér, augusztus van! Nyár! Viccelsz?
– Dehogy viccelek, felhívtam Teri nénit, azt mondta Almádiban már esik a hó!
– Hó? Az összes kabátot elcsomagoltam és leraktam a pincébe… Minek hívtad a Terit?
– Névnapja van.
– Születésnapja.
– Akkor azért…
– És… hogy… kerül… Almá–di–ba?… Teri néni…

Már csak fél óra szendergés van hátra. Besüt a nap. Az asszony felkel és megnézi az órát.
– Jesszusom, negyed kilenc! Elemér, hallod, már el is múlt… Fogadjunk, hogy a vécétartályon van a szemüveged. Teri nénit még életében nem hívtad fel. Tudta, hogy ki vagy? Azt is kértem, hogy este vedd ki a rántani való húst a fagyasztóból? Kivetted? Nem vetted ki! Mindent nekem kell csinálni… Senki nem csinálja meg helyettem… Legalább egyszer megköszönnéd! Soha... Megvan a szemüveged? Nincs meg. Most nézem a hőmérőt, te, ez elromlott… Hallod?
– Miért mennyi van rajta?
– Mínusz nyolc.
– Na, ezt mondtam én is!
– Te kettőt mondtál.
– Hajnalban melegebb volt… érdekes… Az óra jó?
– Miért?
– Tényleg elmúlt nyolc óra?
***************************

És ez így megy tovább. Az öregek boldogan élnek, amíg az egyik meg nem hal! Aztán meghal a másik is. Én is. Te is. De öregek mindig lesznek, akiket érdekel:
– Hány fok van odakinn? Mennyi az idő? És ki az a Teri néni?

Gyógyfürdőjegy

(iboly)
Minden évben egy hetet töltünk egy fürdővárosban, előtte itthon megkezdjük éves polgárjogi harcunkat a kedvezményes, OEP által támogatott fürdőjegyek beszerzéséért. A reumatológián a doktornő kezébe temeti az arcát.
– I-szap! – zokogja – Iszap! Két éve nincs benne a számítógépes rendszerben, és mindenkit elküldenek a legtávolabbi gyógyfürdőből, erre jönnek maguk ezzel jegykéréssel!
– Mi a baj? – kérdezem közismert empátiámmal, azt is itt gyógyítják.
A doktornő hangja elvékonyodik:
– Bedugom a kezelőlapot a printerbe és némelyik adat elcsúszva jön ki… rámegy a szaggatott vonalra… olvashatatlan. A fürdővárosban nem akarják elfogadni.
– Valamit változtattak a programon? Észrevették, hogy működik… – okoskodom.
– Deeeeehogy! A program kezdetektől ilyen. tavaly elfogadták, tavalyelőtt is elfogadták, csak idén nem fogadják el…
– Akkor illetékes-csere történt, az még nagyobb baj… Most mi lesz? – rémüldözünk, mert a támogatott jegy a harmadába kerül, a nyereségből kijön egy vendéglői ebéd.
– Legutóbb azt csináltuk, hogy egy fehér papírra kinyomtattuk a szöveget, teleraktuk pecséttel, aláírással és mellékeltünk hozzá egy üres kezelőlapot. Írják át ők! De nem fogadták el.
– Miért?
– Mert nem jó, azt mondják a kezelőlapon nincs pecsét.
– Hát legyen ott is!
– Nem jó, azt mondják akkor bárkinek a nevét fölé lehet írni…
– Hát írjuk a miénket!
– Nem jó, kézzel mi nem tölthetjük ki a kezelőlapot, csak géppel.
– Ami elcsúszik.
– Ami elcsúszik.
Nehéz csönd rakódik reumás vállainkra. Töprengek, hozassak-e néhány üveg parádi vizet? A doktornő végre összeszedi magát és a teljes dokumentációt:
– Nos, utazzanak le ezzel a két papírral, ha nem fogadják el, beülnek az ottani szakrendelésre, elvégre ha itt betegek, akkor ott is. Az általuk kitöltött kezelőlapot csak elfogadják a recepción és megkapják a fürdőjegyeket.
Lehet, hogy elcsúszunk, de megpróbáljuk! Utazunk. Jelentkezem, ha már nem leszünk kint a vízből...
Utószó:
Vannak még csodák, megértő ügyintézés a fürdővárosban: Bent vagyunk a vízben!

Tudata tiszta

(iboly)

1.  Egy öregember áll a buszmegállóban, bottal. Buszra vár, mi másra, a járat száma a történet szempontjából lényegtelen. Még néhány év és az öregember a buszmegállóban zavart fejjel egy villamosra fog várni, de ebben a pillanatban még logikusan gondolkodik. Tudata tiszta, írták legutolsó kórházi zárójelentésére. Tehát busz. Több járat is megáll itt, de neki mindegyik jó, csak a legközelebbi boltig megy.

Éppen hűvös a február, eső csöpög. A bot vége meg- megcsúszott, amíg az öregember elérte a megállót. Kicsit reszket… Hidegtől? Gyengeségtől? Vagy csak fáradt? Jöhetne már… Eszébe jut, hogy a múlt héten ellenőr is volt, aki nem hitte el, hogy elmúlt 65 éves és elő kellett kotornia az igazolványát. Lehet, hogy most nincs is nálam? Melyik kabát ez? Megtapogatja a belső zsebe fölött, „szívtájékon” hátha érezhető a kártya, de már késő: jön a busz. Mire el tudja olvasni a kijelzőjén a feliratot, „Felszállás az első ajtón”, már fékez és megáll. Az ajtó könyörtelenül kinyílik. Gyorsabban, mint egy kicsomagolt festmény részletei, előtűnik a vezetőfülke és egy kopasz, kövérkés ember a volán mögött. A sofőr nem köszön, csak szigorúan néz, szemével követeli az igazolványt. Az öregember felszáll, nehogy lemaradjon. Egyik kezével kapaszkodik, a másik, botos kezével ütögeti a zsebeit, inkább csak jelzésszerűen. Tekintetével könyörög, hagyjuk már abba, nem igaz, hogy nem látszom elég öregnek, de a sofőr nincs késésben, nem siet, szemével tovább nógatja a másikat: keresd, keresd… előírás, nekem látnom kell az igazolványt! Aztán hirtelen az út felé fordul, indul, de mégsem, valamiért zavarja az öregember, aki már nem is csapkodja a zsebeit, örül, hogy ő beérte ennyivel.
– Na, jónapot! – mondja gúnyosan – Elővesszük végre? Az öregember a belső zsebébe akar nyúlni, de zavarja a bot és a szatyor. Kétségbeesetten néz a másikra, akinek hirtelen ismerős lesz az arca. Nincs több idő, a busz elindul, az öregember megszorítja a kapaszkodót, most már profilból is jól látja, hogy ezt az embert ismeri a múltból. Nem hasonlít valakire, nem olyan mintha ő lenne, hanem ő az. A sofőr is oda- odanéz, érzi, hogy figyelik.
– Valami baj van?– kérdezi a következő megállóban, az öregember erőt gyűjt.
– Nem tanított maga a Tercsényi gimnáziumban?
– Micsoda? Mit csináltam?
– Nem tanár volt a rendszerváltás előtt?
– Én?! És mit tanítottam volna, számtant? Matematikát?
– Nem, oroszt.
A sofőr elneveti magát, de még a nevetése is olyan, mint… az öregember most már biztos a dolgában:
– Mihóka tanár úrnak tetszik lenni?
– Kicsodának?
– Mihóka tanár úr… engem is tanított a Tercsényiben, a hatvanas években.
– Oroszra?
– Oroszra… Később aztán kiderült… ami kiderült. 
– Ne kíméljen, uram, mi derült ki?
– Hááát… csúnya dolog!
– Rólam?
– Magáról.
– Mi a szent szar derült ki, nyögje már ki?!
– Besúgónak tetszett lenni.
– Én?!
Az öregember hátranéz, de a közelben nem ül senki, hátul biztosan nem hallják, ha hallják, sem értik…
– Jelentéseket írt a későbbi miniszterelnökről…
Forgalmas megálló jön, a sofőr megvárja amíg mindenki elhelyezkedik, kicsi megnyugszik, nem először találkozik bolonddal… mióta a Lipótot bezárták, többen is jönnek. Én is ilyen hülye leszek…
– Uram! Hány éves maga?
– Hetven.
–Na látja, én meg 56, hát hogyan lehettem volna én a tanára?... Nem akar leszállni?

2. Egy öregember áll a buszmegállóban. Buszra vár, mi másra, a járat száma a történet szempontjából lényegtelen. Még néhány év és az öregember a buszmegállóban egy villamosra fog várni, de ebben a pillanatban még tiszta a feje. Megáll a busz, az öregember fellép és a kopasz, kövérkés sofőrnek bemutatja az igazolványát. A sofőr bólint, megköszöni és mintha kacsintana. Lehet, hogy kedvesen mosolyog is.
– Csinálhatsz, amit akarsz – motyogja a botos öregember –, te vagy az, Mihóka tanár úr a Tercsényiből!

Kéz- és lábtörést!

(pici abszurd)                                                                                                 (iboly)

Kéz-osztály. Hirdette a kórházi épület homlokzatán a felirat. Kézológia, mondták a nővérek, ha felvették a telefont, de ez ritkán fordult elő. A kéz-osztályon ugyanis kevés volt a kezelő orvos, a kezelő nővér, a telefon-kezelő, de sok volt a kézi munka, amit sokszor ujjgyakornokok végeztek. Mindig lesznek olyan nővérek, akiknek csak az (ujj)bögye nagy, de nem szeretik a kétkezi feladatokat. A szakszerű kézmosás, a "kéz kezet mos" pedig a munkaköri leírás fontos része.

Napközben az új betegeket dr. Tenyér fogadta. Már a kézfogásból kiolvasható sok minden, ha az új beteg felszisszen parolázás közben, akkor lehet, hogy csak az ujjhegye sérült és egészen csuklóig semmi baja. Ha jajgat, akkor egy törött ujjal állunk szemben. A Kéz-osztály híres volt alapos vizsgálatairól, dr. Tenyér szaktekintélynek számított.

Erre az osztályra került tévedésből Jani bácsi, aki eltörte lábát. A mentősök hibáztak, pedig elhaladtak a Láb-osztály épülete mellett, először a lábológiát hívták fel, de éjszaka volt, a kézmeleg sötétben tévedésből a Kéz-osztály előtt rakták ki Jani bácsit, aki erősen jajgatott, nagyon hasonlóan azokhoz, akik kéztörést szenvednek. Feltűnhetett volna miközben tolták, hogy a folyosókon csak kézmosásra buzdító plakátok vannak, nincs szó pl. lábmosásról, és a nyitott ajtó mögött csak kezeken világít gipsz, de a recepción senkit nem találtak. Az éjszakás nővér még a nappali vért vette le, így aztán a mentősök belefáradtak és a tolókocsin hagyták Jani bácsit, akit csak reggel fektettek be egy üres ágyra. Kapott tiszta ágyneműt, infúziót, lázlapot… és így következett be tíz órakor a nagyvizit.

Jani bácsi csendben jajgatott amikor a 12 fehérköpenyes ember élén megjelent Kéz professzor, mögötte dr. Tenyér, és a vezető nővér, kezében a naplóval. Érkezett néhány szabadságon levő orvos, tanuló nővér... És hogy a tucat meglegyen, egy-két beöltöztetett, rémült látogató. Amikor megálltak Jani bácsi előtt, a professzor kérdőn nézett dr. Tenyérre, aki a vezető nővér felé fordult, és ő már válaszolt is a naplóból:
– A beteg éjjel érkezett, nem tudja megmondani, hogy mi a baja… a kezén látható sérülés nincs…
A professzor elmosolyodott:
– Talán mondja meg a beteg, hogy hol fáj a keze.
Jani bácsi felordított.
– Eltört a lábam!
12 ember értetlenül nézett rá, a professzor krákogott:
– Össze-visszabeszél, de örülök, hogy semmi baja, akkor elvégzünk néhány vizsgálatot a kezén, aztán pénteken hazaengedjük, este már szaladgálhat is az udvaron…
– Igen, de mivel?! Könyörgöm!
A nagyvizit vezetője gyanút fogott, soha nem szerette a bizalmatlanságot. Ki ez az ember, aki egy élet munkáját akarja kétségbe vonni?
– Mi mindent megteszünk, ami a kézológiában manapság lehetséges – és a professzor közelebb hajolt, mint aki titkot árul el, vele együtt 11 ember hajolt közelebb –, lesz egy CT, egy MR, aztán egy ZT, egy röntgen, naponta labor, egy ujjperc-vizsgálat, és egy ujj-fenékvizsgálat. Ezt most vezettük be… pénteken gyógyult kézzel hagyja el a kórházat… Ezt én garantálom magának!
Mindenki felsóhajtott. Ha a professzor garantál valamit, azzal nekik már semmi dolguk. A nagyvizit elsuhogott.
A folyosón Kéz professzor dr.Tenyér felé fordult, végtelenül szomorúan jegyezte meg:
– Ezt a lábológiát legszívesebben megszüntetném, csak félrevezetik az embereket.

A másik bólintott. Kezet fogtak.

Tavalyi hókifli

(iboly)

Van egy ilyen mondás „úgy eltűnik, mint ünnepek előtt a karácsonyi hókifli”, amely rendesen egy héttel Szenteste előtt elkészül, elárasztja elő-karácsonyi illatokkal a konyhát és aztán mindenféle verbális tiltó-táblák kerülnek rá: Ebből ne egyél! Ezt majd csak Karácsonykor! És egy darabig az asztalon parkol a nagy izgató, fehér kifli-halmaz, mozdulatlan rajta a porcukor-takaró… egy másik tálon házi linzer és isler karikák fénylenek, képzeletben omlanak szét a szájban, valamiért (a dió miatt?) soha nem száradnak ki…

Aztán hol az egyik, hol a másik családtag tekintete kezd veszélyessé válni, minden nap elfog valakit a hókifli-evő vágy, már gyanakszunk is, mintha kevesebb lenne, 492 kifliből már csak 491, mintha az önuralom is fogyna, végül a tálak a pici hűvös kamrában a felső polcra kerülnek. Már csak néha nézek felfelé, amikor benyitok a kamrába, hogy a kilógó tálak megnyugtassanak: idén Karácsonykor is lesz hókifli. Gyerekek, unokák, rokonok fognak még ünnepek után is dörömbölni az ajtón. Ausztriából, Nagykátáról,Telkiből, a Villányi útról, mindenki kiabál: HÓKIFLIT AKARUNK! HÓKIFLIT AKARUNK!
Hajnalban kikászálódom az ágyból, iszom egy kis tejet gyomor-nyugtatónak, esetleg bekapok valamit... Nem sokat, fázósan, majdnem csukott szemmel mindenből egy-két kortyot, igazából csak néhány falatot... aztán vissza az ágyba…De most itt állok fázó pizsamában a konyhában, és csak egy dolog jut eszembe, hogy valahol, 1 négyzetméteres kamránk sötétjében, a legmagasabb polcon eldugva, egymásra rakva, mint a piramis kövei, vagy mint pici kis holdacskák, melyekről csillagporként száll fel a porcukor, egymás hegyén-hátán sorakoznak-illatoznak (egyszer minden képzavarnak vége) a hókiflik tucatjai... És legalább egyet be kellene kapni! Ha már megtaláltam a tálat, esetleg kettőt... Ha van sérült, törött, akció közben bármilyen magyarázattal hármat, esetleg ötöt. De semmiképpen sem többet. A helyszín, vagyis a kamra alig nagyobb az ajtajánál. Az ajtó kifelé nyílik, nyitását konyhaasztal, székek, és a párom másfél méteres kaktusza akadályozza. Ez utóbbi olyan, mint ha egy őrző-védő kft. tette volna oda. Csendben kell dolgoznom, arrébb teszem a konyhabútort, megkapom azt a két-három tüskét a kaktusztól, amit szoktam, viszonylag halkan kinyitom a kamrát. Egy U- alakú polcrendszer tűnik elő, a sarkoknál áthidalásokkal, máshol kilógó tálak növelik a rakodó-felületet, abszurd, hogy hátul nagy üveg lekvárok, kompótok tartják a kilógó kisebb üveg lekvárokat és kompótokat... Gyakorlatilag minden kilóg a helyéről, de mégis mindennek megvan a helye, liszt, prézli, tészta, a másik oldalon zacskós dolgok, konzervek, bab, kukorica, burgonya, hagyma, fokhagyma... és szemben és fölül, a szellőzőnyílás magasságában a nagy kerek fatál, rajta a cukrászati csoda...a hókifli, ősi családi recept alapján... NEM ÉREM EL! Látom a tálat alulról, de szék nélkül, nem érem el! Hátralépek, az őrző-védő kft. megint belém döf két tüskét, óvatosan betolom a széket arra a pici helyre ami szabadon van, egy üveg étolaj meginog, de még tartja magát, a kamrából áramlik pizsamámra a hideg. Mint egy tapasztalt résztvevő a gyógytornán, dinamikus mozdulattal fellépek a székre, kiegyenesedem. Arcom nekiszorítom a forró villanyégőnek, bal kézzel belekapaszkodom egy akciós gyors-érlelésű téliszalámi-rúdba, ami a keresztbe-rakott seprűnyélről már le is szakad, de közben jobb kézzel elérem a hókifli-tálat, és ami várható és e történetből még kihozható, bekövetkezik, együtt kezdjük meg utunkat a piros felmosóvödör felé.
Valahol a kompótok magasságában sikerül begyűrnöm az első hókiflit a számba, aztán minden polcnál még egyet-egyet. Mire leérünk a pizsamám tele van hókiflivel, porcukorral, és azokkal a kamrai tárgyakkal, amelyek képtelenek egyensúlyi zavaraikat legyőzni, ha egy éhes ember éjszaka 4-5 süteményt le akar venni a felső polcról...
– Hallottad azt a robajt éjjel?
– Robajt? Én, semmit. Talán felettünk a Teri néni!
– De jó, hogy mondod, ő már nem tud sütni, kikészítek neki egy tányér hókiflit... És kimegy, én meg várom a sikolyt, de mindent rendben talál, kamrát, süteményt, tálakat, csak a villanyt hagyta valaki égve…
Boldog Karácsonyt!

Fárasztó sorok

(iboly)

Jön a Karácsony,
kinézünk a rácson.

Odabent leesik
az első hó-kifli. 
Zsebemben kinyílik
a karácsonyi kaktusz. 

Tányéron sós-édes
bónusz-málusz, 
postás cipőtalpában
tű-levél…

A pulykán tárkony,
a bejgliben mákony,
a Gógli meg az
ünnepi kánkán is
egy csomót keres!

Madarak és fák napja

 

(iboly)
(Igaz mese)
Madarak és fák napja volt. Nevezetes nap gyerekkoromban, május végén, de nem emlékszem, hogy jobban viselkedtünk volna, mint máskor. A madarak és a fák biztosan nem érezték a különbséget.
Az viszont igaz, hogy én soha nem lőttem csúzlival madárra. Nem értettem, hogy a lombok között megbújó, remegő testű cinke eltalálása miért nagyobb teljesítmény, mint Drencsán hentes bejárati ajtajának felső üvegét kilőni. Ráadásul az utca túloldaláról kellett a röpülő kavicsnak a sárga üvegbe csapódnia. Még nagyobb összpontosítást igényelt az iskolai pincelejáróból eltalálni a lépcső alján világító hatvanas izzót. Én nem faragtam a fák törzsébe szívet és egyéb jelképeket sem, lányok keresztnevével. Ezt a felsősök követték el, történetem idején 1958-ban én mindössze kilenc éves voltam, de később is szégyenkeztem volna a korabeli blogbejegyzések ilyen farongáló változatai miatt. Élő fába szöget sem verünk, mondta bölcsen apám.
Mégis volt valami, ami megkülönböztette ezt a napot a többitől, ami esős időben is megdobogtatja a gyerekember szívét, hogy nem volt tanítás, sőt aznap hagyományosan kirándulni ment az egész iskola, és mindig a Homokerdőbe. Akácos homokdombok oldalából termelték ki a homokot, ahogy vitték el szekér -és teherautószámra, úgy omlott le a domboldal következő szakasza. és nőtt az emelkedő hossza. Föl lehetett szaladni a puha homokon és fenéken csúszva lejönni. Nem tudom ki találta ki, de azzal szórakoztunk, hogy lerángattuk a lányokat lábuknál fogva a homokos parton, szoknyájuk felgyűrődött a derekuk fölé és a látvány, illetve sikoltozásuk kielégítette gyermekkori vágyainkat a másik nemmel kapcsolatban...
Abban az évben két esemény akadályozta a kirándulást, az elsőt még túléltük. Az iskola igazgatója, aki rövidnadrágban, fehéringben, jelvényekkel, síppal, zsinórokkal, teljes úttörő felszerelésben pompázott, felhívta a fiúk figyelmét a parittyázás veszélyeire, ugyanis háromnegyed 8-kor Rada-kettőnek sikerült belőnie egy kavicsot az udvari VC- ajtó szellőzőnyílásán, miközben valamelyik lány a dolgát végezte. Természetesen sikoltozott odabent, emiatt Rada-kettő továbbra is tűz alatt tartotta az építményt. Ez a nagytestű, lomha észjárású, 16 éves gyerek harmadszor járta a nyolcadikat, de mindig irigyeltük, ahogy a csúzlival bánt.
Néhány nyolcadikosnak, aki közelebb lakott a Homokerdőhöz, mint az iskolához, engedélyezték, hogy reggel rögtön kimenjen az erdőbe. Így került ki Szabó Karcsi is, a barátjával. Gyűjthettek fát a tábortűzhöz, kijelölhették a terepet a számháborúhoz.
Negyed kilenckor még mindig nem indultunk el. Mivel labdát nem kaptunk, Rada-kettő micisapkáját rugdostuk, amit ő ordítva próbált visszaszerezni. Egyre hangosabbak voltunk.
Fél 9-kor az iskola mögötti utcába befordult egy szekér, amin széna volt, a széna tetején egy lópokróc. A kocsis a szekér mellett gyalogolva irányította a lovakat. Mintha nem férne fel a bakra, vagy könnyebbé téve a szekeret, a lovaknak akarna segíteni. Az kapunál megálltak. Egyre többen szaladtunk a kerítéshez, néztük a szekeret, a szénából hátul két láb lógott ki. Hamar terjedt a hír: az a két láb Szabó Karcsié. Valahonnan Karcsi kistestü kutyája is előkerült, körbeugatta a szekeret, csak a mozdulatlan lábaknál hallgatott el, hogy aztán különös csaholásba kezdjen...
Szabó Karcsi halott volt. Percekig nem értettük, hátha csak térdtől lefelé halott, mindjárt észre veszi, hogy megállt a szekér, ledobja magáról pokrócot és a képünkbe nevet, de nem nevetett senki. Néztük a szekeret, a kilógó, mozdulatlan lábakat, és szokatlan csend lett.
A kocsishoz kiment az igazgató, még mindig úttörő felszerelésben, síppal, jelvényekkel, díszmadzagokkal és rövid nadrágban.
– Mi történt?– kérdezte.
– Talált egy pisztolyt az erdőben – mondta a kocsis –, sokan ástak ott el fegyvert. “Nézd mit találtam? “ kiáltotta és odaadta a másiknak. Az meg játékból ráfogta és elsült... elsütötte. Talán azt hitte, nincs benne töltény. Nem tudom, engem a rendőrök bíztak meg, hogy vigyem haza a gyereket.
Az igazgató felhajtotta a pokróc elejét, aztán visszaengedte.
– Tudja hol laknak?
– Tudom.
Abban az évben „Madarak és fák napján” a kirándulás elmaradt.

Szomorúság ellen

 

(iboly)
Aladár nagyon vidám szeretett volna lenni aznap. Mosolyogni akart mindenkire, ahogyan rá is mosolyogtak. Vannak „mosoly adó” és „mosoly fogadó” emberek. Mosoly adóból sokféle van, az őszintétől a hazugig. A természetestől a kényszeredettig. Van, aki az arcán mosollyal születik, viszi magával, szórja szét a világba, elpusztíthatatlan jókedv veszi körül… Aladár nem ilyen volt, a családi fotóalbumokban alig talált képet, ahol vidám lett volna, ha mosolygott is, mintha csak véletlenül, ok nélkül, vagy maga sem tudta, miért. Pedig nők és gyerekek is nevettek rá. Aladár idejének nagy részét szomorúságra fecsérelte. Aznap egyszerű feladatot tűzött ki maga elé, bárhova megy is, bárkivel találkozik is, mosolyogni fog, először csak percekig, aztán órákig lesz jókedvű. Pontosabban mindig készen fog állni arra, hogy szakítson élete rossz hagyományával. Reggel felöltözködött… Aladár bénulásos betegségben szenved, bőven van ideje átgondolni a feladatait. Öltözködési trükkjei közben, pl. rátérdelt a fotel karfájára, hogy hátranyúlva felráncigálja a zoknit, amikor csak lehetett, kikereste az arcát a fali tükörben, addig nem nyugodott míg ez a kép nem váltott derűsre, aztán visszatért az öltözködés részfeladataihoz, pl. nyitott szárakkal előkészítette az alsó nadrágját a szőnyegen, hogy bele tudjon állni és fel tudja húzni. Az alsó néhányszor elakadt a láb kisujjában, mégis közben a tükörben elhelyezett két mosolyt, vagy inkább vigyort, mert hát nem megy ez olyan könnyen. A végén megállt a tükör előtt, „csíííz” hülyéskedett magának és elindult. Mosolygott ajtóra, kertre, parkoló autókra, hirdetőoszlopra… ecetfára.
– De vidámak vagyunk! – mondta a szomszéd a buszmegállóban.
– Igen, igen – helyeselt Aladár.
– Hova, hova? – vidámkodott tovább a másik.
– Patikába, patikába.
– Minek az neked? Minek az neked?
– Veszek valamit szomorúság ellen…
– Na, ezt ismételd meg! – és mindketten nevettek.
A gyógyszertár egy dombtetőn volt, az út 5 éve még meg sem kottyant Aladárnak, egyébként sem volt az domb, még a nevében is csak halom, igaz, vérhalom. Aladár fújtatva-lihegve nyitott be, de nem feledkezett meg a mosolyról. Úgy mosolygott, ahogy tudott: emlékezetből. Tükör nélkül. A fehérköpenyes hölgy rémülten nézett rá. Ezt tisztáznom kell, ijedt meg ő is, hát nem látszik, hogy jó kedvem van? Vajon tud az ember mosolyogni, ha rémülten néznek rá? Tud mosolyogni sötétben, vagy fejjel lefelé?
Aladár hirtelen haptákba vágta magát, mint a honvédségnél és erőteljes karlendítéssel szalutált. Tisztelgett sapka nélkül, felidézte azt a pillanatot sorkatona korából, amikor mindig rászóltak. Hol a sapkája? Mit mosolyog, katona? Bassza meg, ne röhögjön!
A fehérköpenyes hölgy vidáman nézett rá:
– Segíthetek? Adhatok valamit?
Aladár leengedte a karját. Észrevett egy tükröt a polcok felett, de a saját arcát nem találta.
– Szomorúság ellen, ha lenne valami!

Klotild nagynéni

(iboly)

A nagynéni 40 éves lehetett, nyár volt, 80 fok árnyékban… Eltévesztettem… Klotild nagynéni 80 fölött van, nemcsak árnyékban. Az idő meleg, rettenetes a hőség, napon lehet vagy 50 fok. De hát ki megy ilyenkor napra?! Riadót rendelt el a katasztrófavédelem, de hogy a katasztrófát miért kell védeni, senki nem tudja! A nyaraló, ahová a nagynénit várjuk nem túl nagy és nincs benne  légkondi. Egy szőnyegre tett ventilátor dolgozik, néha megmozgatja az asztalterítő lelógó csücskét, a nők szoknyáját… csapja a szelet, de csak annyit, amennyit egy férfi húsz évi ismeretség, párkapcsolat után tud kavarni. Elemér most pillantásra méltatja feleségét, aki fürdőruha felsőt hord és egy könnyű vékony szoknyát, éppen a kis asztalka fölé hajol és leteszi a süteményes tálat. Közben belekerül a ventilátor rövid hatósugarába, ahol a szoknyával együtt Elemér fantáziája is meglódul.
De most Klotild nénit várják!

Várjuk. Három generáció. Meg én, a mesélő, aki szintén Köveházy rokon. A tálon az elmúlt napok száraz, maradék, sós süteményei hevernek, és csalétekként néhány zserbó tegnapról. A csoki nem folyik a tetején, de az unokákon kívül mindenki tudja, hogy kézzel  megfogni lehetetlen, bármilyen kevés is a ruhanemű ebben a hőségben biztos, hogy a csoki megtalálja, a világos terítő és a rongyszőnyeg már így is hordoz néhány szétkent foltot… Jut eszükbe a zserbóra evési tilalom van elrendelve, legalább két darab maradjon a vendégnek, akit nagyon várunk.
Köveházy  a meleg  ellenére világos hosszú nadrágot húz, úgy gondolja, hogy a pólót a nagynéni kapuban való feltünésekor elég lesz felvennie. Ennyit a felesleges protokollról. Egyébként tisztelet és zavartság keveredik Elemér gondolataiban, reakcióiban, elvégre több millió forintos ajándékot kapnak. Ezért is lesz ünnepi ebéd: pörkölt, nokedlival. A gyerekeknek az az ünnepi étel, amit jóízűen meg is esznek, a felnőtteknek meg az az ünnepi ebéd, ha a gyerekek kevés rábeszéléssel, viszonylag nyugodtan falnak.

Ünnep? Klotild nagynéni azért jön, hogy megnézze – még utoljára – és elcserélje ezt a kisebb társasházi nyaralót az ő háromszobás kertes házával, ami egy gazdag környéken van Almádiban, benne nagy és jólfelszerelt konyha, fürdőszoba, garázs… és persze minden szoba légkondicionált, még leírni is nehéz… Ez lenne Klotild nagynéni ajándéka, a CSERE, hogy ő egy kisebb nyaralóval is beéri, legyen az övé nemrég elhunyt húga (a nagyi) szűkebb családjáé.
Legyen sok ilyen Klotild néni!
A döntés már régebben megszületett, az iratok is elkészültek, ebéd után el is olvassák, hogy az unokák is értsék, hátha ők örökölik azt a gyönyörű házat, megszeretik és saját gyerekeikkel is Almádiba  járnak majd évtizedekig.         A baj csak az, hogy a gyerekek szűkösségében is megszerették a mostani nyaralót, a déli partot, a veszély nélküli sekély vizet… a kis nyaralót, ahol minden télen elfagy valamelyik csap, ahol nyáron szűkösen vannak és olyan meleg van, mint ma is, ősszel meg be kell gyújtani a kályhába és a második szomszéd kirakott száradó lepedőit elönti az alacsonyan kúszó füst…
„Szeretünk itt lenni, pedig a létezés bonyolultabb, körülményesebb, minden van itt is, de kevesebb, kisebb, drágább, szóval MÁS!  Nem úgy eszünk, nem úgy öltözünk, nem úgy alszunk. Idevágyunk mindig, azt mondjuk lehetne itt élni, és tényleg van aki itt él, aki nem nyavalyog, téliesített és leköltözött, de mi nem tudnánk, mert ha végleg ide költöznénk, akkor nem tudnánk megélni vagy megjátszani, hogy a gyerekeinknek szüksége van ránk, ha ez lenne az otthonunk, akkor  semmi nem lenne MÁSolat. Persze ki lehet menni a partra, és átnézni  a Tó fölött, ilyen nincs a fővárosban…
Na de most Klotild nénire várunk Almádiból.
Köveházynak eszébe jutott Klotild néni első látogatása, mennyi borsot törtek az orra alá. Egy kempingágyon aludt, másnap összetört derékkal, halk nyögdécselések közepette kisétált a partra, ott a gyerekek elhitették vele, hogy az apró sneci halból láttak már kétméteres példányt is…kiáll a hátuk  a sekély vízből, ha Badacsony felé nézünk. Klotild néni sokáig nézett az Északi part felé, de semmit nem látott. Sértődés csak az ebédnél lett a következő párbeszédből:

– Mit tanultatok az állami iskolában?
– Hogy az emberszabású majmok a legközelebbi rokonaink.
– A legközelebbiek? Nahát! – színészkedett a nagynéni, mintha ezt még nem hallotta volna.
– Hát nem Kloti néni a legközelebbi rokonunk? – kérdezte Zolika tíz évesen.

Zolika azóta felnőtt, szerzett jogosítványt és most egy mini autóval közeledik Almádi felé, hogy megkeresse a nyaralót, belegyömöszölje Klotild nénit a jobb első ülésre, és lehozza a déli partra. A nagynéni kényelmes, igaz nagyon régi volvója ugyanis bedöglött. Zolika egyszer már vállalt ilyen rokoni fuvart, Klotild nénit Almádiból a bükfürdői kórházba vitte, éves feljavításra, az a könnyű autókázás egy hét pihenővel felejthetetlen rémálom lett a nagynéni  számára.  Először is otthon felejtette  drága gyógyszereit, amelyek helyett csak színében hasonló bogyókat kapott a kórházban, ezt persze csak ő állította, például a két piros szív-gyógyszer helyett – amit kardiológiai javaslatra szedett 12 éve – fél tabletta rózsaszínűt, amiről a harmadik napon kiderült, hogy koleszterin-csökkentő. Mindenesetre a hatos kórteremből egy beteg, egy nagyon szimpatikus nyugdíjas mérnök azt mondta : Ne vegye be, Klotild asszony, ez placebo és gipszkartonból van  kivágva! Elemér  azzal bosszantotta, hogy máskor ne az ágy-szomszéd gyógyszereit vegye be.
Ami az odautazást illeti,  a kisautó fúvókáiból csak meleg, majd forró levegő jött, Zolika viszont téli pulóvert vett magára, szabályosan vacogott, nem engedte lehúzni az ablakokat, „Megfagyok!” kiabálta kilométerenként, szóval  eljátszotta, hogy  a légkondi kitűnően működik. Mire a kórházba értek Klotild nagynéni tele lett piros foltokkal, és erősen köhögött, valószínűleg a finom portól, amit a rossz légkondi az autó légtérébe fújt. Nyilván a gipszkarton maradéka, mondta Elemér egy hétköznapi ebédnél, a család meg nevetett.
Talán érthető, hogy Klotild nagynéni nem örült, amikor Zolika a miniautóval befordult a sarkon, a hőség is legalább akkora volt, mint első alkalommal, az igaz, hogy a szenilis nagynéni most nem a gyógyszereit, hanem az ingatlan cserére vonatkozó papírokat felejtette otthon, azt a sokszor átnézett, fekete dossziét, amit már este a fogas alá készített az előszobában.

– Semmi gond, letöltjük netről – mondta Zolika.
– Miről?
– Az ügyvéd elküldte interneten is. Elmegyünk az áruház elé, ott van a parkolóban ingyen wifi, és leszedjük… És Zolika bekapcsolta a légkondit. Klotild nagynéni még birkózott az előző mondat értelmével, mikor jeges levegő zúdult a lábára. Nincsenek itt fokozatok, kérdezte a ártatlanul, mire Zolika felvette a pulóverét. Az út felénél tartottak, amikor a fúvókák, talán isteni sugallatra,  átálltak a katasztrófaként emlegetett forró levegőre, és a nagynéni lábán megjelentek a piros foltok, Zolika lehúzta az első két ablakot, és megpróbált gyorsabban vezetni… úgy zúgott, zengett az autó belső tere, mint egy zenekari árok. Siófoktól Klotild nagynéni csuklási rohamot kapott és minden helységnévtáblánál kijelentette:
– Ennyire szomjas még soha életemben nem voltam!
– Mindjárt ott vagyunk. Hoztam vizet, de kellett az ablaktörlőbe…
– Vizet!
– Már nagyon várják, várjuk Kloti nénit!
– Vizet kérek!
– Elhagytuk a déli part felét. Ha jobbra tetszik nézni, ott a nagy víz…
– Vííííz.
– Itt is vagyunk, Kloti néni… Kimenjünk a partra, meg tetszik nézni előbb a Balatont?
– Egy pohár vizet!
– Meg tetszik ismerni a kaput?
– Jaj istenem, vizet!

Amikor Elemér meghallotta az autót, először megpróbálta lecsendesíteni a családot, „Itt vannak! Itt vannak” kiabálta, és kirohant a nagynéni fogadására. Egy vizespohár és egy ásványvízes palack volt nála a hűtőből, amikor kivette, végigtapogatta az ajtóban levő üvegeket, érzésre a leghidegebbet választotta.
A kisautó ajtaja nyitva volt, Klotild néni csak a fejét tudta oldalra fordítani, kétségbeesetten nézett ki… Elemér az ölébe tett a poharat, lendültes mozdulatta letekerte az kupakot a palackról, töltött és a nagynéni szájához emelte az innivalót.
Ember még olyan gyorsa nem szállt ki Zolika autójából, mint Klotild nagynéni, köpködött, krákogott.

– Neeee – kiabálta Elemér felesége a tereszról –, abban pálinka van!

Nem tudni hány korty ment le a nagynéni torkán, de vörös arccal köhögött, hajlongott, körbe ugrálta az autót, egyre lassuló mozgással, mint egy lendkerekes szerkezet, elérte az utcai kapu egyik tartó-oszlopát, átölelte, és úgy maradt. Ekkor érkezett meg a háziasszony a második  üveg hideg folyadékkal…
– Ez víz? A fejemre – suttogta a nagynéni –, a fejemre, kérlek… aztán a számba.
Elemérék, a gyerekek, a család álltak a kapunál és az egyre erősödő pálinka-szagban csak lassan fogták fel, hogy az a folyadék, ami Klotild nagynéni fején, haján és hátán csurog le, az 51 fokos alkohol. A hat üveg közül sikerült azt a kettőt kivenniük, amiben pálinka volt. Körte, vagy vegyes pálinka, és nagyon finom, de ennek már nincs jelentősége.
Klotild nagynéni lezuhanyozott, megette az ünnepinek készült ebédet, aztán  aludt egy órát a kertben. Hívott egy taxit és eltűnt vele Almádi felé.
A nyaraló-cseréről többé nem esett szó.

Nézze, Tibor úr...

 

(iboly)
Nézze Tibor úr, mondta mosolygós szigorral a mentő-orvos, valamiért a keresztnevemet használta urazva:
– Ha még egyszer ilyen előfordul, hogy mentőt hívnak magához, mélyvénás trombózis gyanújával, akkor ne azt mondja be a kaputelefonba, hogy „Megyek!” , és leteszi a telefont, majd lesétál a táskáját lóbálva, hanem nyomja meg a négyes gombot, engedjen be minket, ennyi a dolga, maximum ennyi…
– Maguk kezdenek és a hármas gombbal – helyesbítek –, tudja mit, doktor úr, felmegyek a lakásba…
– Mit csinál?!
– Játsszuk el az egészet újra!
És letépem a hirtelen rám-rakott zsinórokat és tappancsokat a testemről, kiszabadítom magam a meglepett mentős csapat karjaiból, és lóbálva a táskát, felmegyek a lépcsőn. Mögöttem bezáródik a vaskapu. Közben találkozom egy sápadt nővel, aki kérdéseket tesz fel rémülten, de én csak azt válaszolom háromszor is: a mentősök szerint rosszul jöttem le… Lehet, hogy le kell jönnöm újra! Végül a Kedves, mert hiszen ő az, aki készült bejönni velem a kórházba, csak annyit tud kinyögni, hogy be van riasztva!
– Tudom a kódot. Hármas, kulcs, és négy kilences
– Az a kapu, te szerencsétlen! A lakást beriasztottam. Megyek veled… vissza…
És megyünk fel kettesben, a mentős csapat rázza a vaskaput, és felváltva nyomkodja a hármas és a négyes gombot. Egy-helyben szirénáznak néhány másodpercig. Mi megyünk vissza, kiriasztunk… A kedves elkezdi locsolni a növényeit, ha bánata van, mindig locsolja azokat, ápolja… Én meg nézegetem pirosodó bal lábamat, van-e trombózis veszély vagy nincs, kell-e mentőt hívni. Végül is nem hívok, és kapkodva visszapakolunk a táskából a szekrénybe. A Kedves megáll előttem egy elszáradt növénnyel, ez meghalt, mondja szomorúan, aztán a bal lábamra néz:
– Jézus, de csúnya a lábad… azért örülök, hogy visszajöttünk. Mit rontottál el?
– Gyalog mentem le a lépcsőn. Meg lóbáltam a táskámat. Tulajdonképpen vidám voltam…
– Otthagytad őket?
Nevetünk. Nem nagyon, hamar abbamarad, de azért ez nevetés.
– Nem hallottad?
– Mit?!
– Csöngettek. Megint. Most mit fogsz mondani?
– Hogy várjanak egy kicsit, még nem pakoltunk össze…
– Igazad van.
És kapkodva pakolunk a táskába, már több mint tízet csönget a mentős, mire leveszem a kagylót.
– Ki az?
– Önök hívtak mentőt?
– Igen. ENGEDEM...

A szünidő vége

(iboly)

Még augusztus van. Vasárnap éjjel 2 óra, fullasztó levegő. Az ablakon egy három méteres betörő be tudna mászni, ezért nem merik nyitva hagyni. Köveházy Elemér ( 3. házasság, 5 gyerek, 8 unoka) kicsavarja pizsamájából a vizet és újra elalszik, de az asszonya (6 gyerek, 12 unoka) felébreszti megint:
– Tudod, mi történt?
– Összecseréltük az altatóinkat? Álmomban kávét ittam…
– Ne szellemeskedj, még három nap van a szünidőből.
– És néhány óra az éjszakából. Miért keltettél fel?
– Hétfő kedd, szerda… még szünet, de már nincs külföldi út , egyhetes edzőtábor, nincs szabadsága a szülőknek, ezzel a három nappal már senki nem számolt, pedig a gyerekekre vigyázni kell… És tudod mi történt?
– Mondd már!
– Alvó, vadidegen gyereket találtam a lépcsőházban!
– Biztos? Miért kell neked folyton a lépcsőházban szaladgálni, mi vagy te itt, házmester? Megnézted jól: ki az?  Vagy amíg tisztázzuk, hogy kicsoda, eltelik a nap és addig sem lesz felügyelet nélkül?
– Volt mellette egy cédula. Lajoskának hívják, erősen szuszog. Orr-fül-gégére kell vinni 9 órára, délután kettőkor hegedűórája van, a hangszer az autóban maradt, leadták a sarkon a kisközértben, ha zárva lenne, akkor az autószerelőnél, A gyerek allergiás a csokifagyira, lazac salátára, de  nagyon szereti a rántott húst…
– Egyszer jönne ide egy gyerek azzal, hogy imádja a kelkáposztafőzeléket, seprűvel zavarnám ki a házból! Most hová akarsz menni?
– Kiveszek még egy kis húst a fagyasztóból,  ebédre lesz pörkölt nokedlival, töltött paprika, sütemény, ne felejtsd el a rántott húst neked kell kisütni, de ne égesd el, ahogy csak te szereted. Háromnegyed egykor szólj át a négyes, a hetes és a 12-es lakásba. minden gyerek mosson kezet (pisi, kaki), apropó ha Takácsék kutyája nagyon ugat, engedd ki 5 percre. Pisi, kaki, vigyél zacskót! Délelőtt jön a hűtőgépszerelő,  nem kell neki pénz, egyszer vigyáztunk a gyerekére.
– Ebédet adjak neki? Bocsánat,  hány emberre terítsek?
– Előbb vegyük át, mit kell csinálni még. Renáta és a Béla gyerekei nálunk lesznek, ülnek a tv előtt. Ha unatkoznak, be is kapcsolhatod nekik. Gusztikának odaadod számítógépedet, légy szíves töröld róla a felnőtt tartalmú videókat! Nem érdekel mennyi idő alatt töltötted le! Tízórai a hűtőben, minden gyerek egyen, ha marad, még te is. Mossál előtte kezet! Negyed egykor kezdjed el sütni a húst! 12 teríték kell. Egyre itt vagyok. Rohanok Kistarcsára, Sándor fiam gyerekeinek nincs ebédje, a szülők dolgoznak, mint az állat… de te Elemér, még aludhatnál egy kicsit!
– Dehogy alszom,  azon töprengek, hová is lettek gyönyörűséges álmaink a kettesben töltött békés nyugdíjas évekről? Egy lepusztult kunyhó is elég lett volna a Balaton felvidéken, És mért vagyok én menekült-gyűlölő, gyilkos, szívtelen állat, ha a parlamenttel hagyatom jóvá, hogy ki aludhat, dolgozhat, ehet-ihat, élhet nálunk?!

Ne fordulj fejetlenül!

 

(iboly)
(60 éven felülieknek)
Korod vagy kórod hiányzó tünete azonnal megjelenik, ha túl gyakran kérdeznek rá. Ilyen volt a "Nehezen fordul-e az ágyban?" kérdés, amit a háziorvos, a reumatológus, a röntgenes, a neurológus, végül a szakrendelő recepciósa is feltett. Nem kellett volna.
Nézzük, hogyan fordulok át jelenleg a hátamról a jobb oldalamra, ami több szempontból is előnyös, egyrészt a másik oldalon a (még) ketyegő szívet tehermentesítem, másrészt oldalt fekve azokat a zörejeket, amelyek férfiembernél hatvan fölött a légzést parodizálják, nullára tudom csökkenteni. Az esti ájulásban elkövetett hanyattfekvést tehát indokolt oldal-fekvésre váltani.
Tételezzük fel, hogy az ágy jobb oldalán alszom, közvetlenül a párom mellett (csak tételezzük fel, mert bármi lehetséges, ami még nem volt, és az elmaradt szituációknak hagyjunk egy hangyalábnyi esélyt, pl. nem aludtam még három nővel… ), tehát a francia ágyról a jobb oldalon lehet leszállni, a másik oldalon, ha átmásztam a páromon, már csak a kőkemény fal van – néhány bekeretezett képpel, középen egy torzóban maradt akt, egy fejetlen nőszemély rajza, ami rossz álmokat szokott okozni: egyszer pl. álmomban kitakarított, elmosogatott, kitöltött két unicumot, aztán meg akart ölelni, de mindezt olyan fejetlenül… egyszer meg arra ébredtem, hogy nincs a falon, ő lehet a mosdóban, a parkettán pedig bokáig besüllyedt lábnyomok gödrei sötétlenek… rettenetes volt! – most nem akarok mást, csak jobbra fordulni az oldalamra, hogy ne háton legyek.
Először oldalirányú hinta-mozdulatokkal kísérletezem, mintha egy indián csónakban feküdnék és fel akarnám borítani. Aztán felhúzom mindkét lábamat, és a térdemet mozgatom jobbról balra, balról jobbra... Reménytelen, a legkisebb eltávolodást több tonnás visszanehezedés követi, hát és ágy összenőtt. A hátára esett bogár kétségbeesett mozdulatai következnek, jobb lábbal kalimpálok, bokámat beakasztom az ágy szélébe, bal kézzel akarok segíteni, de lerántom a polcról James Jones „Most és mindörökké” cimű kötetét. Ebben a pillanatban a hátra hagyott bal láb begörcsöl, az aktív jobb láb elhasználja összes oxigén-tartalékát, a vádli bekeményedik, húzódik… hiányzik belőle a … mi is? A reggeli gyógyszer, a tabletta, amiben hiszel, a napi mydeton. Talán még nem késő, jobb kezemmel elindulok a francia ágy szélén , 2-3 métert kell araszolnom az éjjeli szekrény 2. fiókjáig, van benne mydeton... de ez csak terv, jobb karom 15 centit nyúlik, talán húszat, aztán visszacsapódik és megint leverek egy könyvet: Proust “Az eltűnt idő nyomában”… és végre rájövök a megoldásra: ha az ágy mellé teszem mindkét lábamat és lendületből felülök, akkor úgy mászom vissza és olyan pózban fekszem le, amilyenben csak akarok. És most hintába teszem magam...
„Csakhogy, írtam már évekkel ezelőtt, nem szabad hirtelen kiugrani az ágyból, az veszélyesebb, mint a fogyókúra, ülni kell egy kicsit az ágy szélén. Meditálni. Fejben próbálgatni az izmokat, forgókat, egymáshoz kopott csigolyákat... Lámpa nélkül látni, zaj nélkül hallani. Elképzelem mi fog történni, ha egy ekkora testsúly és tömeg szétfeszíti a levegőt, sötét levegő-sziklákat dönt le és hosszú másodpercekig csend-hegyeket görget! Ha sikerül… Egyik hősöm, Laza Béla jut eszembe, aki egy születésnapi vacsora után másnap reggel felült az ágyán és örökre úgy maradt. Élet és halál között ült. Jöhetett hozzá orvos, párttitkár, daruskocsi... érett asszony, monda-béli szűz... nem mozdult, végleg átállt ülő életmódra. Csak folyadékot fogyasztott, azt is levegőn és bőrön keresztül. Egy húsleves bevitele hat óráig tartott.”
Sikerül a jobb oldalamra érkezni, felveszem a méhen belüli alakzatot, felhúzott térddel a jobboldalamon fekszem. Ezt akartam, de a térdem kilóg az ágyból és a fejem búbja 25 centire van a párnától, ja és ráfeküdtem a takaróra…
–Nem tökéletes! –mondja a kép a falon.
Nem is torzó. Van feje. Esze.

Mozdulj, Aladár!

 

(iboly)
– Hogy van? – kérdezte a neurológus, akihez évek óta járt.
Mindketten ismerték bénulásos betegsége stációit, amivel Aladár évekkel azelőtt jelentkezett, nagyjából ismerték a könnyebbik felét, amit közösen éltek át, és el tudták képzelni a nehezebbik részét, ami még hátra van, és amit Aladárnak – a doktornő segítsége nélkül – egyedül kell majd végigcsinálnia… bár minden eset más! Ez volt a szokásos vigasz.
– Hogy van?! Foglaljon helyet! – és a doktornő odanézett, ahova Aladár feneke fog kerülni. Már a leülés gyorsaságából, az első tekintet-váltásból következtetett a beteg hangulatára. Talán állapotára is, bár Aladár mindig meglepte valami újjal, most is készült:
– Jól, vagyis nem annyira rosszul. De nem annyira jól sem! Megjött az eldobott rágógumik ideje.
– Mi jött meg?
– Induláskor letapad a lábam, úgy érzem a talpam és a járda közé egy rágógumi kerül, étkezési ragasztó, különösen a jobb lábam tapad le, nyilván azért mert jobblábas vagyok és mindig azzal akarok elindulni… Aladár, látva a doktornő arcát, majdnem elfelejtette a poént:
– Úgy érzem percekig letapad a cipőm, odaragasztva bénultan állok... Fel tudna írni egy erős letapadás-gátlót?
Aladár elhallgatott és zavartan mosolygott:
Különben másik neurológust keresek, vagy cipészt, tette hozzá gondolatban, mint máskor is, máshogy fogalmazva, mert az orvos-beteg kapcsolatnak is vannak stációi, és évek óta küzdött azért hogy az ideggyógyászat (számára) mosolytalan doktornője, ez a fehér köpenyes, számítógépe mögül gyanakodva pislogó „szurikáta”, végre elnevesse magát.
– Az utcán érzi úgy, hogy letapad a talpa, vagy inkább otthon?
– Az utcán, otthon nem dobáljuk el a rágógumit!
Aladár utálta a pontosító kérdéseket, ugyanis soha nem lehet rájuk pontos választ adni: „Mikor szédül jobban, amikor leszáll a buszról, vagy amikor fel? Amikor átmegy a buszon, vagy az megy át rajta? Hány méter után válik bizonytalanná a járása? Száz, százhúsz?” (Így járt a rendőrrel is, aki a házában történt betörés után feltette neki a kérdést: Hat vagy hét fokú volt-e létra, amit elvittek? Volt-e teteje a műanyag-hordónak és milyen színű? Aladár mélyen a jegyzőkönyvvezető rendőr szemébe nézett és azt mondta: Nem tudom! Közben arra gondolt hogyan lehetne finomabban, pontosabban mondani: Ló-szerszám a te popódba!)
Szurikáta doktornő előtt felkéklett a monitor, halkan megzörrent a billentyűzet és a printer berántott egy üres receptet...
– Van még valami?
– Van, doktornő: éjjel fordítva nyikorog a szekrény.
– Pontosan melyik?
– Az előszobai cipős, ami tele van letapadt lábbelikkel... 
– Ha már itt tartunk, aludt már cipőben!
– Próbáltam, de nincs akkora cipőm, mindegyikbe csak a lábam fér bele!
Végre nevettek, felszabadultan, vidáman. A doktornő kezében táncolt a recept, amit már aláírt...
– Ez is lassítja a betegséget?– kérdezte nevetve Aladár
– IIIgeeeen– nevetett a másik.
Aladár nem tudott visszanézni az ajtóból, ahhoz meg kellett volna fordulnia. A doktornő nem értette mi történt vele, csendben lenézett a cipőjére és egy picit mindkét lábfejét megmozdította.

Arany minden szava ászok

(iboly)


„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;”

Nincs a hőségnek, kánikulának, szomjúságnak pontosabb, abszurdabb leírása, mint ez a két sor, Toldi első éneke kezdődik így... ezt az idézetet találtam álmomban, egy kocsma falára írva, és eltöprengtem a délutáni alvás után (miközben az álomból álmodozás lett, hogy a cseh vitéz majd pincérként előkerül és a tálcáján egy korsó staropramen, vagy krusovicei illetőségű barna sör habzik éppen, én pedig nem habozom): vajon miért emlékeztet engem ez a két sor folyton a melegre, a nyárra, a sörre és az ivásra? Hát mi köze a szöcskének a sörhöz?!

Az első sor egyértelmű, ha valaki tudja, hogy mi a „kopár”, a „szík”, és a „szíknek sarja”, hogy a sarj itt életet jelent, vízet, szikvizet, népies nevén szódát, és nagyon nagy baj van, ha már a szóda(bikarbóna) is ég. Az ég egyébként (sz)ikes ige.

De ki ne ismerné a szöcskét?! A szöcske eredetileg hatalmas állat volt „szöcs”-nek hívták, de hamar kipusztította az ember. Különösen a botfülűek voltak rá veszélyesek. A szöcske kisebb, mint a sáska, közepesen kisebb, mint a kutya, és lényegesen kisebb, mint az oroszlán. Az elefánttal vagy a nagybőgővel már nem is szokták öszehasonlítani. Mint minden zenélő rovarnak, a szöcskének is van radiátor mögött élő változata, nagyságát nem tudjuk, élve kevesen látták, erősítőnek a radiátor lemezeit használja.

A második sort nehezebb magyarázni: Milyen nyáj? Mit legelészik?!... Nos, a szöcskéknél is létezik nyáj alakzat! A nyájhoz szellem is tartozik, a nyájszellem. Ha egy szöcskének azt kiabáljuk, hogy „Jobbra át! Balra át!”, nem fog érteni semmit, csak nézz hatalmas rovar-szemeivel, de ha ezer szöcske felveszi a nyáj-alakzatot, és a szöcskenyáj meghallja a parancsot: Legeljetek! A nyáj bizony nekilát, ha kopár a szik sarja, ha nem! A tikkadt értelmes szó, jelzi hogy egy szöcskenyáj szomjasan bármire képes, még legelészni is!
Toldi első két sorának mai értelmezése tehát: „Szívem, elfogyott a buborékos vizünk (kopár a szik), leugornál (szöcske!) egy karton szódáért! Égő, hogy nincs itthon víz, söröd még van?”
Van, de azért rettenetes, hogy mindig akkor kell lemennem, amikor eldobnám magam, mint egy malomkő!
És az üzletben ott a következő szöcskenyáj, akiket leugrasztottak, ott vannak az ismerőseim a facebook-ból, blog-olvasók, netezők, böngészők, kártyás fizetők, havi díjasok, ingyen wifizők, és a rokonok, felnőtt gyerekeim,sógorom, és minden komám…
Látható, hogy rendkívül pontatlan, szinte mulatságos a szöcske tudományos leírása. Mutatok egy példát, amiből egy szó nem igaz:
Wikipédia: „A szöcskék (Tettigonioidea) az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjébe tartozó tojócsövesek (Ensifera)alrendjének egyik öregcsaládja.”
Még hogy tojócsövesek, meg öregcsalád?! Badarság...

Hőség van. Arany minden szava ászok! 450 csapoltan, 540 a staropramen barna, és 690 a krusovice korsója. Minden évben igazítva. Bizony nehéz… a hőség… meg a nyár…ja és jön eza furcsa vihar: házakat csavar ki tövestűl... nem locsol, csak lohol!

 

A golflabda

 

(iboly)

Hol laktak, hol szálltak meg?! Egy golfpálya mellett… ilyen gyönyörű füvet Köveházy még soha nem látott. Most is csak rövid ideig. Amikor bevitték őket a reptérről taxival, a Társaság által bérelt rozoga autóbusz ugyanis bedöglött, a kocsi ablaka le volt húzva, és Köveházy szájába egy golflabda repült, nagy erővel, és egy hétre annyira beszorult, hogy sehogyan sem lehetett kivenni. Persze ő maga is próbálkozott, vannak egyszerű dolgok, pl a beszéd, az evés, különösen az ivás, és bonyolultabbak, mint az úszás a hullámzó tengerben, amit nehéz megoldani golflabdával a szánkban, ötven év felett pedig a levegővétel kizárólag orron keresztül, egy elhatalmasodott orrsövényferdüléssel nehezítve komoly gondot jelent. Már bejelentkezéskor baj történt, Köveházy ötödszörre sem tudta a golflabda mellett érthetően kimondani a nevét,de a portás beletörődött az írott változatba, és próbálta nyugtatni: ebben a szezonban maga már a harmadik, akit így eltalálnak. Könnyít magán, ha kiszúrja, tette hozzá, de nem segített. Első este a szállodai szobában fellelhető minden eszközzel próbálták a beszorult golflabdát kivenni, még egy franciakulcsot is szereztek, amitől Köveházy szemfoga kilazult. A gyerekek folyamatosan vihogtak, mutatóujjukkal percenként böködték Köveházy szájában a makacs labdát. A legkisebb gyerek elégtételt vett egy kéthete fájó pofonért és odáig ment a tiszteletlenségben, hogy farba rúgta Köveházyt, aki alig kapott levegőt a méregtől. A szálloda orvosa szerint egy normális méretű szájban 3 golflabda is elfér, vagy egy teniszlabda, végül a kanári szigeteken elterjedt a hír, hogy van itt egy vadmagyar, akinek egy ötös foci szorult a szájába. Egy nagy darab belga turista szerint (egy foci-vereségre célozva) 4 ötös foci… Hát valahogy így történt. Bármi volt is Köveházy szájában, hazafelé a reptéren gyanúsnak találták és elvették.

Utóirat: A Köveházy család a repülő út során beszorult a 112. és a 123. ülés közé, ugyanis odaszólt a jegyük. Mire megtalálták a helyüket és leültek, a repülőgép beszorult két szárnya közé, majd három légifolyosó (Brüsszel, Budapest és Róma) közé. A rutinos pilóta csavarhúzóval kísérletezett, de már az elején harapófogóba került, a Hold és a Föld között valahol beékelődött!

Gyé özvegye

 

(iboly)
Gyé özvegye nem volt feketében. A magas pulton egy frissen sült krumplis lángos várta, hogy jóízűen megegyék. Az ember általában akkor vesz lángost, ha nagyon éhes és nagyon megkívánta. Inkább faljuk, mint ímmel-ámmal majszoljuk. Gyorsan törjük–tépjük és nyeljük nagy darabokban. Néha két nyelés között is nyelünk
A temetés három hete volt, Elemér döbbenten állt egy oszlop takarásában, nem mert közelebb menni. Mindössze három hete volt a temetés és Gyé özvegye MÁR ESZIK. Lángost eszik. Lángost tör falatokra, rág és nyel. Mégpedig „totális” lángost, ez a piaci zsargonban a káposztást jelenti, a következő opciókkal: fokhagyma, tejföl, sajt, apró kockákra vágott párizsi, ez utóbbi az ártáblán a „sonkás” gúnynevet kapta. Mégis Gyé özvegye visszatérő vendég lehet, mert túl vastag volt a lángoson a sajtréteg és a középre halmozott sonka-párizsi sem volt átlagos mennyiségű.
A temetésen derült ki Gyé-nek hasnyálmirigy rákja volt, sokan nem tudták, másfél évig húzta. Nem volt depressziós alkat és volt pénze műtétekre, ápolásra, de a munkatársai szerették, a sírnál sokat beszéltek barátságról, szerelmekről, érzelmekről...
Eltemették, és lehet, hogy erkölcstelen özvegye a megrázó ceremónia után néhány nappal már itt állt a sorban, nem is kellett kérnie, a lángossütő tudta mit szeret, csak az ősz, kicsit hajlott, magas férfi hiányzott mellőle és a fehér kardigánra tűzött fekete szalag miatt kérdezte meg:
– Egy lesz... csak? Minden mehet rá? Fokhagyma is?
Az özvegy egykedvűen bólintott. A lángossütő, bár majdnem biztos volt a dolgában, nem mert részvétet nyilvánítani. Furcsa lett volna ha kihajol az ablak mögötti (ahogy Elemér szokta mondani:) bűzgödrös levegőből, kidugja a fejét a sótartó és a darált fokhagymával teli befőttesüveg fölött és azt mondja:
– Őszinte részvétem!
De ez sem okozott volna akkora meglepetést, mint amekkorát Elemérnek még mindig a puszta tény, hogy barátjának, évfolyamtársának az özvegye rövid három héttel a temetés után képes lángost enni a piacon.
A lángossütő előtt mindig is huzat volt. A szél is bejutott minden szinten a különös tervezésű épületbe. Gyé özvegye le akarta tépni az első forró falatot a lángosból, de a szél felkapta a szalvétáját s vagy öt másik szalvétával együtt elsodorta a zöldségesek felé. Az özvegy mulatságosan kapkodott, hogy a levegőben visszaszerezze a sajátját. Elemér halkan odalépett a pulthoz, tenyerével alányúlt Gyé özvegyének már nem annyira forró lángosa alá, felemelte és mielőtt beugrott volna a liftbe, halkan a szemetesbe csúsztatta.

Isten érintése

(iboly)

Nem adhatok más címet, mert ami Aladárral történt, az a pár perc, felért egy csodával, igaz, bámulatos eset, amire még nincs tudományos magyarázat, bőven akad életünkben. Vannak olyan csodák, melyekről semmit nem akarunk kideríteni, csak újra és újra átélni, újra és újra…
Nem adhatok más címet, mert Istent nagyon emberi találmánynak gondolom, ezért vagy nem létezik, vagy nem úgy létezik, ahogy szeretnénk, hanem nagyon is emberi, tehát felemás: van benne végtelen jóság, kiszámíthatatlan gonoszság. Türelem és sürgetés. Tisztaság és mocsok. Ez az Isten „emberien csúnya”, mint egy 100 éves öregember, akinek már számolva vannak percei és emberien szép, mint egy kamaszlány, pusztán azért mert fiatal…
Az ötlet, ami a csodához kellett, rendkívül kedves volt, ugyanakkor pokolian gonosz, mert amikor letelt a tíz perc, minden ott folytatódott, ahol a csoda előtt abbamaradt.

Aladár ismerősöm „bénulásos betegségben” szenved. Nem tudja honnan jött a kór, örökölte-e, továbbadja-e? Ha igen, a gyermeke majd emlegetni fogja az orvosnál: „Már az apámnak is ez volt! Úgy tudom, hogy az ő apjának is, vagyis az én nagyapámnak is.” Mondja a gyerek, hogy áthárítson a felelősségből egy keveset. Ahogy Aladár anyuka is nyugodtabb volt, ha kinyomozta az óvodában, hogy a köhögtető bacilus, vagy a láz-vírus Géza apuka kislányától ered. De lehet, hogy ezt a bénulásos betegséget Aladár gyereke is továbbadja Aladár unokájának, aki majd legyint az orvosnál és azt mondja: „Már a dédapi is... Vagy az ükapi is, már nem is tudom! A szépapi meg állva halt meg, mert a végén már nem tudott a lován sem ülni!”

100 év múlva, ha még lesz emberiség, ebben az esetben lesznek Aladárok is, valamelyik ki fogja találni, hogy a családfában a név mellé egy BB jelet kell tenni: a családfa gyökeréhez pedig egy kisbetűs magyarázatot, hogy mit jelent a két B. Bénulásos betegség, az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, csak a hajlam öröklődik. Az minden korban elegendő. Nem biztos, hogy szakszerűen írtuk le betegséget egyetlen jelzővel, de ki fog derülni, hogy a „bénulásos” hosszú évekig csak fokozatosan beszűkülő mozgást jelent, eleinte a BéBés alig észrevehetően tesz néhány komikus, tántorgó lépést, mintha részeg lenne, a bizonytalanságot sokáig csak ő érzékeli, különösen, ha irányt akar váltani. a többiek vagy nem látják vagy nem akarják látni… Aztán a beteg felveszi a betegsége jellegzetes mozgását, tartását: ami csoszogó lépéseket, járást, előre dőlő felsőtestet jelent és amit a legnehezebb leírni, a letapadó talp, mintha minden elinduláskor erős ragasztó tartaná a cipője talpát. Ez mindig így van, ha az első lépést egy pici testfordulattal akarja végrehajtani. Másodpercekig ott marad, ahol volt. Külső szemlélő úgy látja, hogy a bénulásos erősen gondolkodik azon induljon-e, pedig csak nem tud. Agy és lábizmok között ott következik be kommunikációs hiba, ahol eddig észrevehetően kommunikációra sem volt szükség, illetve a parancs késik
Ebből a szorításból csak valamilyen trükkel lehet szabadulni. Aladár már tudja, hogy az agy ilyenkor nem segít, nem lehet siettetni, a második lépésnél, vgy még később kapcsolódik be a járásba, a letapadt lábat, lábbelit kell megmozdítania: pl. mindkét karját abba az irányba lendíti, amerre fordulni akar, vagy oldalazva indul el, nem olyan látványos (Aladár szabadalma) ha a sarkán fordítva egy kicsit elmozdítja a lábfejét, mire az egész mechanizmus, amit járásnak hívunk, beindul. Közben ilyeneket hall a környezetéből: „Aladár, te nem jössz?”,”Aladárom, édes, gyorsulj fel!”,”Alikám, lépjünk már ki!”...
És Aladár oldalaz, togyog és topog. Csoszog és kalimpál a karjaival. Forog a sarkán.Soha nem arra megy, amerre kellene, soha nem arra néz, amerre majd elindul, ha elindul… Aladár ismerősöm bénulásos beteg. De egyszercsak bekövetkezezett a csoda, csak tíz percre, de megérkezett fentről az engedély. Isten érintése.

Aladár és családja a nyaralójuk teraszán ülnek, finom ebéd volt, kávé, meleg van, beszélgetnek. Aladár egyszercsak úgy érzi fel kell pattannia, könnyedén elmegy a terasz széléig, villámgyorsan fordul, táncolva lépked az asztalig meg vissza, négyszer-ötször mámorosan, végtagjait átjárja az izmok szabadsága. átugorja az asztalt, a poharak meg sem koccannak, aztán egy cigánykerékkel eléri a lakásajtót, még néhány piruett, keringőlépés, tangó, egy olimpiai tornagyakorlat lólengésben, majd fejen állva a hűtőgép előtt, eddig béna bal lábfejével kinyitja az ajtaját, még mindig tótágast állva kinyit egy üveg barna-sört és úgy gurítja fel a torkán, hogy egy csepp sem vész kárba, nem esik fel a padlóra. Néhány laza cigánykerék, keringő, könnyű tánclépések, és Aladár eléri a teraszt, ahol senki nem figyelt fel a csodára, Aladár körbetogyogja székét és nehézkesen leül. A csodának vége, Isten visszahúzza az ujját, a család a strandra készül:

– Alikám, lépjünk már ki! Mindig rád kell várni?!

Kétemberes lakás-riasztó

(iboly)
Mindketten távol voltunk. Előbb én indultam hazafelé. A lakás, ahol élünk, be van riasztva, és egy őrző-védő-távfelügyelet kft védi. Nyugodtak vagyunk, én biztosan, mert a Margit körúton még ittam egy barna sört. Az megnyugtat. Ha betörnének, megy a jel a kft-hez és kijön két biztonsági ember. Mindig ketten jönnek, az egyik kövér, a másik nagyon sovány, de a sovány mindig bevárja kövér társát, így negyedórán belül kiérnek. Ez van a szerződésben. Egyszer nem volt más, két sovány fürge embert küldtek, ők előbb értek ide, mint a betörők, útközben megelőzték a jelet. Sok papírmunka volt vele, a kft ráadásul extra pótdíjat akart felszámolni. Aztán a szabadságolások idején előfordult, hogy két nagyon kövér embert küldtek, azóta sem tudjuk hol járnak? Bárkit küldenek is bárkivel, a riasztás és az embereik mozgósítása közben felhívják a lakásban levő városi telefont. Ha felveszi valaki, akkor igazolnia kell, hogy ő nem betörő, a tulajdonos neve nem elég, hiszen azt le lehet olvasni az ajtóról, a lakásban tartózkodó személy egy tíz karakteres kódszámmal igazolhatja magát. Ha nem tudja, betörőnek lesz nyilvánítva, még szerencse, hogy a szerződés szerint a kft emberei nem léphetnek be a riasztóval felszerelt lakásba, csak a ház körül körözhetnek (ezt hívom én vak-riasztásnak), amíg ki nem jönnek a rendőrök. De térjünk vissza a történethez: Már a buszon vagyok, amikor megszólal a telefonom:
– Te otthon vagy?
– Még nem. Ittam egy…
– Nem érdekel mi ittál! A városi vonalunk mással beszél, valaki van a lakásban…
– Betörtek hozzánk telefonálni? Közben szól a riasztó?
– Ne szellemeskedj, Ellenőrizd a telefont és szólj vissza!
1.rész. Szívdobogás
Szív-döbbenet az utcán… Az automata elektromos kerti kapu résnyire nyitva. Lehet hidegtől, melegtől, de lehet betörő is! Óvatosan bezárom a kaput, kinyitom, bezárom… nekem működik…tehát valaki szándékosan állította meg. Remeg a lábam. Megyek fel a kerti lépcsőn, a fordulóban a rózsák között új kutya-piszok-csomag. Ez a legrosszabb jel eddig: a betörőnek kutyája is van!
2.rész. Háton lecsorgó jeges víz
Az egyik ablakban lámpafényt látok, tehát az idegen-kezű bejutott a lakásba és már a pénzt keresi. Vajon mennyit kereshet egy hónapban? És mennyi lehet nálunk otthon? Tegnap valamire nem tudtam adni egy tizest, tehát akkor egy húszas sincs a fiókban. Százezer meg biztosan nincs a szekrény aljában. Félmillió sincs valamelyik párna alatt. Kicsit fellélegzem, 1 milliót biztosan nem tud elvinni, hiába is keresi…de közben telefonál. Mással beszél. De kivel?! És nem szól a riasztó!
3. rész. Csendben áll a szív.
A ház bejárati ajtaja alá valaki lábtörlőt dugott, hogy az se záródjon be, tehát szabad az út. Csend van, állok lakásunk ajtaja előtt. A szívem is áll. Mi is állna az én koromban? Vajon beriasztottam, mikor elmentem? Az ajtó fölött mindig ég egy piros lámpa, amikor felszerelték, azt mondták: semmi funkciója, de riasztó hatása van. Jön az idegen, idegen kulcsokkal babrál, mire a lámpa azt mondja: HU! És akkor a betörő elmegy. Én meg félek, mi van, ha már bejutott? Mi van, ha nem riasztottam be, és akkor leütnek az előszobában.
Nyissam, vagy ne nyissam?! Ebben a pillanatban dübörgést hallok fentről, tehát bennünket már kiraboltak és továbbléptek egy lakással.
Bátorság. Nyitok, kiriasztok, megigazítom a telefont, és átrohanok a lakáson… minden rendben.
4, rész. Utolsó pánik. Megszólal a telefon:
– Miért nem hívsz? Mi van? Mondjad már!
– A fürdőszobában nincs érzékelő. Ki zuhanyozott utoljára?
– Mi van a zuhannyal?
– Áll benne két ember, egy sovány és egy kövér, azt mondják az őrző-védő kft emberei. Van náluk egy sárga csekk…
– Ne szellemeskedj, le vagyunk maradva a múlt havi díjjal. Holnap befizeted…
rajz: Ajtony

Dillik bácsi halála

(iboly)

„Dillik bácsi meghalt!” Lehet egy ilyen mondaton nevetni – mert a társaságban mindenki nevetett – felszabadultan, vidáman, úgy ahogy egy jól sikerült tréfán?
Hát persze, hogy lehet nevetni, sőt kacagni, félrenyelni, köhögni, sikongatni, csuklani… csak egy jó történet kell hozzá. Meg egy jó mesélő, mint az a fiatal orvos volt, aki vendégségbe érkezett a feleségével hozzánk. Amolyan bemutatkozó látogatás volt ez, a hatvanas években még kötelező divat a vidéki értelmiségiek között. Egyben önvédelem is, kire lehet számítani, ha baj van? Kitől kell óvakodni? A szovjet hadsereggel a háta mögött az erősödő párt-hatalom minden szakmai kérdésbe beleszólt, néhol tragikus, tragikomikus esetek történtek… Az csak furcsa lehetett, ha valaki messziről, más régióból, például hegyvidékről érkezett alföldi falunkba, és Dániel doktor a dimbes-dombos Somogyban élt, egyetemi évei előtt. Ott azt mondják „megyek lenek”, vagy „megyek fenek”, annak van értelme. Itt azt mondják „alvég” meg „felvég”, de ez annyira vízszintes falu, hogy mindig összekeveri az ember.
Dániel doktor először tekerős telefonon próbálta elérni apámat – hogy egyeztessék a látogatás időpontját – apám napközben ritkán volt otthon, lévén állatorvos, és abban az időben volt munkája bőven. Anyám igyekezett felvenni a telefont, de a kertből, garázsból beszaladva sokszor elkésett. Egyszer a lábát törte a padláslépcsőn, mert megszólalt a telefon. Dániel megunta a próbálkozást, egyik reggel úgyis Pestre indultak, beparancsolta – koránkelés miatt duzzogó – feleségét az autóba, és mivel nálunk nyitva találták a nagykaput, megkerülték a házat és a finom kölni-felhőbe csomagolt asszony – később elmesélte, hogy pesti lányként mennyire utálja a vidéket, itt a hajnaloknak, reggeleknek rossz szaga van, konkrétan trágya – a reggeli kapkodás ingerültségével, egy erőteljes mozdulattal benyitott a konyhánkba.
Vagy kopogtatás nélkül, vagy apám nem hallotta meg, aki a sarokban levő szemetes fölé hajolt és a pirítósról kapargatta le az elszenesedett részeket. Ráadásul fehér hosszú alsóban, amit téli hónapokban előszeretettel hordott otthon, nem mondhatom, hogy öltözés közben volt, mert nem úgy nézett ki, mint aki rögtön befejezi az öltözködést és felrántja a munka-nadrágot, hanem úgy hordta a hosszú alsót, mint valami otthonkát, amiben jól érzi magát az ember. Amíg nem kell mennie, nem hívják… Télen a fűtött lakásban a két nadrág sok, kettőt levenni is sok, naponta többször átöltözni is sok, öltözködés szerint az alkalmi pihenőt a rendszeres munkától a hosszú fehér alsó különböztette meg, mert vagy felülre került, vagy alulra.
Amikor Dániel csinos, jó-illatú felesége kitárta a konyhaajtót, apám az üvegezett ajtó és a kamrafal háromszögébe szorult, kezében a félig megdolgozott pirítóssal. A lendülettől a vékony függöny, amit két gyenge alumíniumrúd tartott, leszakadt, felső része apám vállára hullott, szemmel is érzékelhette, hogy vendég érkezett. Nem is akármilyen, de rosszkor, váratlanul, vagyis amikor semmi nincs a helyén, sem a pirítós, sem ő, sem az öltözete – ha a jéger alsónak elől rendben vannak a gombjai, ha vadonatúj, akkor is csak egy alsó – valahogy fel kellene öltözni…
Dániel doktor előre dugta a fejét:
– Jó reggelt! Dániel István vagyok… az új orvos… Rosszkor jöttünk?!
Anyám felnevetett a konyha másik felében, volt benne kajánság, soha nem szerette, hogy apám otthon jéger-alsóban szaladgál, mit szólnak ehhez az emberek, a gazdák? A gazdákat persze a beteg állat érdekelte, legjobban annak örültek, ha apám azonnal nadrágot, gumicsizmát rántott és felült melléjük a szekérre, vagy megelőzte őket az autójával, és irány az istálló, a tanya, a beteg állat… Most azonban Elemérnek itthon kell valamit megoldania szeretett hosszú alsójában. No lám, hozzánk is jöhetnek vendégek reggel. Én megmondtam…
Hogy neveltetése, szemérmessége, nők iránti tisztelete miért hozta ennyire apámat pánik-helyzetbe, azt akkor értettem, ma már ezt nehéz felidézni.
Mindenesetre gyorsan döntött: beleejtette a kést és a kenyeret a szemetesbe, nyilván a kést még vissza akarta szerezni, a pirítósról már lemondott, és a lehető legkisebb résen kiugorva, ingben, kötött mellényben, hosszú alsójában, hátát- fenekét mutatva korai vendégeinek, átrohant a konyhán, válla fölött még elengedett egy „pardon”-t és eltűnt a hálószobában.
Rajta kívül mindenkinek jókedve kerekedett, anyám kitalálta, hogy kik lehetnek a vendégek Jó nagy, magas, vékony orvost kaptunk, beszélték a faluban – hát akkor ő lehet az, de hiszen mondta is, és anyám bocsánatkérő mosollyal nyújtotta a kezét. Dánielék meg a korai időpont miatt szabadkoztak, ma nincs rendelés, felszaladnak Pestre, ők szombat estére gondoltak, átjönnének beszélgetni egy kicsit. Ha „Elemér bátyámnak” is jó, tette hozzá a fiatal orvos. Ebben a pillanatban apám feje jelent meg az ajtóban. Oldalról dugta be, arca ijedt volt.
– Jó reggelt – ismételte vidáman Dániel.
– Jó reggelt – csicsergett a felesége.
– Mi baj van? – kérdezte anyám.
– Nem tudod, hol a nadrágom?

*

Valami süteményt csak kell csinálnom, mondta szombat délelőtt anyám, és arra gondolt, hogy hozzávág valamit, ha Elemér azt mondja: Egy kis sajtos is jó lesz! De nem ezt mondta, rosszabbat:

– Van még a tegnapi pogácsából?
– Három napos pogácsát akarsz adni a vendégeidnek?! – rémüldözött anyám, de Elemér már "úton volt", foglalkozása miatt sokszor kellett kellemes családi együttléteket megszakítania, de elmaradt sok torzsalkodás, házastársi veszekedés is. Vitatkoztak, és közben megszólalt a jótékony csengő. Természetesen apám később ért haza szombaton, mint ahogy a vendégei megérkeztek, de mind a négyen elfogadták és foglalkozási ártalomnak tartották, hogy időbeosztásuk, éjszakai nyugalmuk is a beteg embereken és állatokon múlik.
– Na és milyenek a betegek? – kérdezte apám.
– Szeretnek beszélgetni a váróban. Ennyi ráncos, pletykás öregasszonyt már régen láttam…
– Nana, azért vannak ott fiatalabbak is, szemedre valók! – húzta a párja.
– Ugyan, Esztikém… Harminc réteg szoknyában leugrik a buszról, beszalad a rendelőbe, hangoskodik, de ha egy óra múlva behívom, fogja a derekát, sántít és nyöszörög! Neked könnyebb dolgod van, Elemér, egy ló ha sántít, akkor tényleg sántít.
Apám vette a lapot.
– Jó, jó, de mitől sántít? A kanca nálunk is nehezebb eset…
Most már anyám is tiltakozott, de a hangulat jó volt, apám bort töltött, valamelyik ajándék üvegből. Előző este végig kóstolgatta a kamrában a hálából kapott borokat, némelyiket kiöntötte, de volt, amit ihatónak talált. Szombat este sem ihattak az állandó ügyelet miatt, sokat biztosan nem. Dánielnek bizonyítania kellett, hogy pályakezdő ugyan, de jó orvos, jó emberismerő, szeretnivaló figura. Tévedni nem szabad, később belefér, de az elején még egy rosszul kitöltött recept is számít. Dániel itt akart maradni, ellentétben a feleségével.
Így gyűlt meg a baja Dillik bácsival, aki 96 évesen meghalt, azon az éjszakán, ami Dánieléknek az első volt ebben a faluban. A család este papot hívott, hajnal felé Dillik bácsi végleg elcsendesedett, átöltöztették, gyertyát gyújtottak. Reggel aztán boldog boldogtalan megtudta, hogy Dillik bácsi meghalt, szóltak az új orvosnak is. Dániel megállapította a halált, szív, tüdő, agy nem működik, kitöltötte élete első halotti igazolását…
Zavaromban az ott segítő szomszédasszonynak kívántam őszinte részvétet, de nem ez az érdekes, mielőtt Dillik bácsit a koporsóba tették volna, egy jó nagyot, egészségeset sóhajtott. Nem is koporsó az, hanem egy láda, amiben elviszik a halottat.… Megint megpróbálták, amint Dillik bácsi feneke a láda fölé került, nagyot sóhajtott.
– Nem csodálom!
A férfiak már nevetgéltek, apám szerette a fekete humort, Dániel meg tudta előre a történetet, akkor azt hitte:
Kihívtak, persze végig kiabálták a falut, hogy még egy halált sem tudok megállapítani! És tényleg, a halottnak óránként dobbant egyet a szíve, és naponta szusszantott egyet. Ilyet nem tanítanak az egyetemen. Élt, ha ez az. Ja és Dillik mama nem találta az első halotti igazolást, végül meglett és összetéptem. Nos, öt nap telt el, jön valaki ebből a túlélő családból, hogy Dillik bácsi meghalt. A papnak is szóltak, de nem ment ki, azt üzente érvényes a „legutolsó kenet”, hacsak nem bújt Dillik bácsi mellé, halála óta egy asszony, de erről senki nem tudott.
– És mi történt?! – sürgette apám.
– Akkor semmi, kiállítottam a második halotti igazolást is. Olyan halott volt, mint ez a szekrény itt… Képzeld, Elemér, megjött a halottszállító és mi történt?... Dillik bácsi megint sóhajtott…
– Megismerte a ládát!
A nők, akik közben egymás mellé ültek, hogy eltávolodjanak Dillik bácsi történetétől, és közelebb kerüljenek a pogácsa-készítés titkaihoz, döbbenten látták, hogy a két doktor csapkodja a térdét, apám nevetés közben törölgeti a szemét, Dániel pedig  Dillik bácsi szuszogását próbálja utánozni. Szó se róla, elég idétlen jelenet volt, pedig még nincs vége. Dillik bácsi ugyanis nem halt meg azóta sem, visszatették az ágyba, infúziót kap minden nap, a Pesten élő rokonok elhíresztelték a faluban, hogy Dániel-t lefizették, mert nincs rendben a végrendelet, a ház fele őket illeti, és a doktor addig fogja nyomkodni az injekciókat Dillik bácsi fonnyadt fenekébe, amíg alá nem írja az új végrendeletet. Ez a napi egy szusszantást figyelembe véve az orvostudomány kisebb diadala lett volna, esetleg csoda, de mindössze annyi történt, hogy Dániel kiadta a parancsot hagyják őt békén, amíg Dillik bácsi testén meg nem jelennek  a jellegzetes lila foltok...
– Várj!Nem csengettek?
– Csengettek?
– Csengettek neked, Elemér, rólam nem tudják, hogy itt vagyok
– Na, most már én is hallom – mondta anyám, és kinyitotta az ablakot –, ki az?
– Dániel doktor itt van? Az emberorvos? – jött be egy gyerekhang az utcáról.
– Itt van? – kérdezte súgva anyám Dánieltől.
– Hát persze.
– Mi történt? – ment az utcára a kérdés, és következett az válasz, ami olyan hihetetlen volt a történet elején:
– Dillik bácsi meghalt. – és mi nevetünk. Még anyám is…
Meghalt a Dillik bácsi? És tényleg… Harmadszorra meghalt.

*

Lukács fürdő, gőz-részleg, kb. negyven évvel később. Még apám szoktatott rá, pedig nem egészséges a meleg víz. A kóválygó gőzből elő- előbukkan egy arc, sajnos engem néz. Nem jó jel. Itt több-nemű férfiak is vannak, és előfordulnak partner-gyűjtő egyedek. Az arc nekem is kezd ismerős lenni, talán ha mosolyogna, a feje tetejét vakarná, kiabálna, de ő inkább megrántja a vállát és odalavírozik hozzám:
– Elnézést, az ön édesapja állatorvos volt?
– Igen.
– Én ugyanabban a faluban orvos néhány évig. Mutassa a karját, ez a heg is tőlem van, a kerítéssel szakította fel focizás közben
– Akkor Dániel doktor.  Gondolom már nyugdíjas?
– Az vagyok.
– És a szép Eszter? A felesége?
– El is váltunk, de meg is halt… Emlékszik még az első látogatásunkra?
– Azt nehéz lenne elfelejteni, akkor halt meg a Dillik bácsi, harmadszorra véglegesen…
– Hát ez az, hogy nem halt meg harmadszorra sem, pontosabban meghalt, mert hozzásegítették...
– Önnek akkor jelentést kellet írnia a Járási Pártbizottságra: Hogyan halt meg idősebb Dillik János, nyugdíjas tsz-tag. Megvádolták. Apámmal összejártak, hogy a hivatalos leveleket megfogalmazzák.
– Hát most lenne miről írnom. Tulajdonképpen gyilkosság történt.
– Micsoda? Valaki befogta az orrát? A szomszédasszony mégiscsak mellébújt?
– Látom örökölte Elemér humorát. Szóval eltelt 35 év, a családnak meg kellett váltania a sírt, azt találták ki. hogy 3 sír lakóit összehozzák egybe. Exhumálás, Dillik bácsi csontjait is kivették, és valaki meglátta a koponya tetején a szög fejét…
– Micsoda?!
– Egy százas szöget szép csöndben a koponya tetején bevertek, a nagykutacsba, ahol a varratok találkoznak, ha haja van, orvos nem veszi észre… nem is keresi. Régi népi gyógyszer, nem kívánt továbbélés esetén.
– ÉS még nekem van humorom! Mit szól ehhez a bíróság?
– Elévült, az a generáció meghalt, a fiatalabbakat meg nem érdekli.
– Na és ki lehetett,  aki   a szöget beverte?
– Ki lett volna?! Az asszony, a Dillik mama.
– Aha, értem, Dillik bácsit nem vitte el a háború, betegség, halálos baleset...  halhatatlan lett volna, ha nincs felesége.

Nevetünk. Élünk. Dillik bácsi halott.

rajz:Ajtony

Az a három nap!

(iboly)

Valamit kellene csinálni az időjárással!? Mert így senkinek nem jó...

Azt mondja a fodrász:
– Nézze Köveházy úr, tavalyelőtt mindig hét közepén sütött és hét végén esett... megmondom én, mit kellett volna csinálni – és kivette az ollóját a vendég elszőrösödött füléből –, csak három napot kellett volna kivágni a naptárból, és attól kezdve minden pont úgy esett volna, ahogy jó. A hülye nyári időszámítás helyett húzni 3 napot... Radikálisan, véglegesen... Nem órákkal pöcsölni, hanem a gyökerénél kiirtani a bajt! Na, most nincs igazam?! Hát olyan nagy probléma ez?

És a fodrász hármat csettintett az ollójával. De a frizura még nem volt kész...
– Tavaly állandóan esett. Emlékszik? Csak hétfőn sütött a Nap, maximum kedden, pénteken már olyan viharok voltak, hogy házakat csavart ki tövestül. Az egyik zöldséges idejár, azt mondja a hétvégi borús időjárás az oka, hogy elmegy a sárgarépa színe, vagy meg sem jön, istenbizony Hétfőn dög-meleg volt, amikor a legtöbb húsos nem nyit ki, én meg hiába, mert senki nem főz hétfőn, húslevest különösen nem ilyen sárgarépából... ne menjen el, Köveházy úr, csak azt akarom mondani, hogy azért ilyen citromsárga színű a sárgarépa, mert nem kap elég napot... Egy hétfő kevés!
Köveházy kajánul vigyorgott.
– Ne vicceljen velem, a répa a föld alatt nő, nem is éri a Nap!
– De éri a levelét!
– Azt senki nem eszi meg!
– Nem érti, Köveházy úr, fotoszintézis... ez bennünket is érint, fodrászokat, az esős idő miatt sokkal több az ősz hajú ember, de azt mondta a zöldséges kolléga is: egy hétvégét, három napot ki kellene hagyni a naptárból, pénteken lenne hétfő, akkor sütne a Nap, egy kicsit szombaton is, és hét elejére meg rendesen besárgulna a sárgarépa.

Köveházy gyanakodva nézte az ollóját csattogtató embert, de ezzel nem tudta megakadályozni, hogy folytassa a mondókáját:

– Én fodrászként ítélem meg a dolgot, de azt mondta a zöldségesnek egy húsos, aki hozzájár: Hiába nyitunk ki hétfőn, mindenki azt hiszi, hogy a kirakott húsárú büdös, romlott, hétvégi maradék, nincs is hűtőnk, vagy spórolunk az árammal, a marha disznóból van, a disznó csirkéből, a csirke tofu-darálékból, és a körömnek erős lábszaga van! Biztosan hallott erről a népi kezdeményezésről, hogy vágjunk ki a naptárból 3 napot? Namost ez nálunk torlódást okozna, a csomagolt áru be van dátumozva. Dobjuk ki?! Cseréljük le a dátumot? Daráljuk fasírtba? Gondolkodjunk, emberek!
– Maradjon a három? – fordult a hentes a sebész feleségéhez, aki hozzá járt.
– Maradjon! – egyezett bele az asszony, de ő a borjúlábszárra gondolt, ami ott feküdt a tőkén nagyon kicsi zsíros részeitől körben megszabadítva, mert jönnek a sebész-kollegák a nyáreleji kerti partira, amit minden évben el szokott mosni az eső.

"Mert ami papíron nem, az a valóságban nagyon is létezik", mondta az eső-jósokra célozva a húsos a zöldségesnek, aki elkotyogta a fodrásznak, ő meg a vendég szőrös fülébe suttogta. Így aztán nem lesz megoldás az időjárásra az idén sem.

Lett volna, de néhány hentes leszavazta!


Pingvinek a Marson

 

iboly)
A pingvinek a Marsról jöttek. Eddig is tudtuk, hogy a Marson hideg van, a bulvárlapok biztosan írtak róla, dehogy élet is van, igaz kizárólag pingvin-élet, azt nehezen tudtuk elképzelni!
A marsi pingvin-életre ugyanis csak kevés bizonyíték maradt fenn, pontosan kettő. Egy Kopernikusz nevű lengyel csillagász elmélete szerint a bolygók a Nap körül keringenek, de egyik sem kőrpályán, ezért ha meg akarjuk figyelni azokat, akkor a távcsövet nem szabad mereven egyhelyben tartani, hanem a távcső végével ellipsziseket kell leírnunk. Ezzel a fárasztó technikával Kopernikusz 12 év alatt, 12x365x24 óra elteltével semmi rendkivülit nem tapasztalt, viszont amikor német gyártmányú faliórája elütött a 12-dik esztendőt, Kopernikusz lencséje előtt átsétált egy viszonylag nagytestű pingvin. Halat evett és fütyürészett. Tehát hal is van, víz is van, hideg is van, írta Kopernikusz a bátyjának, aki nagy „koper” volt, mellesleg nagy pecás is. Később a lengyel csillagász marsi pingvin- életre vonatkozó feljegyzései gyanús körülmények között elvesztek, szaklapok szerint távcsöve 12 év alatt egyszerűen bepárásodott és Kopernikusz egy párafoltot nézett pingvinnek.
A 2. bizonyítékot, ami jóval komolyabb, Z.T.Elemér 12 éves kisikolás szolgáltatta, aki 1962-ben egy Pajtás típusú fényképezőgépet kapott karácsonyra. A gép polgári változata 3 fokozatú blendével rendelkezett napfényes tájra, árnyékban levő személyekre és naplementére lehetett állítani, de Eli élelmes papája a helyi orosz laktanyában a Pajtás gép militarista, 4 fokozatú változatát szerezte meg…
– Mikor használjam a nullás blendét? – kérdezte azonnal a kis Eli.
– Ha olyan sötét van, hogy csak a pingvineket lehet látni a Marson! – mondta viccből az apja, de ez tréfa meghatározta a gyermek életének következő 24 óráját. Megvárta az éjszakát, apja mikroszkópját kicsente a teraszra, a Mars felé fordította. Ráerősítette a Pajtás gépet és élete első filmtekercsének minden kockáját elsütötte a Mars felnagyított felszínére. A hatodik képen tisztán kivehető egy pingvin, éhes és nincs jó kedve, Elemér apja szerint csak elfolyt az előhívó vagy a fixír, de ma digitális technikával könnyen bizonyítható, hogy az a folt egy pingvin a távoli bolygón.
Ezért érthetetlen, hogy amikor elfogyott a hal és a víz a Marson, a sprotni készletek is kimerültek, és megindult a pingvinek inváziója a legközelebbi lakott terület, a Föld felé, mind a bulvár, mind pedig a szaklapok marhaságokat írtak és írnak. Megfeledkeznek Kopernikuszról, a nyugdíjas Z.T.Elemér elméletéről, mely szerint nem a pingvineket kell beengedni pl. a Keleti pályaudvar restijébe, hanem a halszállítmányokat számát kell megtöbbszörözni a Mars felé. Amíg a sarki Spárból el nem fogy a let-litván-lengyel sprotni, az olcsó német dobozos sör, ne jöjjenek ide pingvinek!
A költségeket pedig állja az, aki a Mars szélére kitette a táblát 3 felkiáltójellel: Mars!!!
Le a táblával!
Éljen Kopernikusz!
Éljen Elemér!
Éljenek a pingvinek a Marson!

Rabló römi

(iboly)

Géza úgy érezte, hogy majdnem minden a régi. A töltött tojás, a csülök, a frissen reszelt torma, az étkezési szokások biztosan, de minden hozzávaló megváltozott. A tojás kisebb lett és nehezebben jön le a héja, a csülök nem igazán volt füstölt, pedig a hentes esküdözött, hiába, ez csak olyan „füstölt lében futtatott, gyors-romlású vörösáru”, amiből még a sót is kispórolták, de a legnagyobb meglepetés a torma, ugyanis csak a harmadik tormának volt ereje. Hiába reszelte egyre nagyobb dühvel Géza a méregdrágán vett száraz taplót, ujjbegyeit veszélyeztetve, a feltépett növényi rostokból nem jött ki, nem csapott fel a megszokott erő, nem szaladt fel az orrba, nem gyűrte-csavarta-facsarta, hogy aztán könnyekben legyengülve végig-fusson kivörösödött arcán…
– Nem kellene minden évben ez a bohóckodás a tormával! Rakjad végre a robotgépbe! – jegyezte meg Géza felesége, aki ecetes, cukros, félig megbarnult, tavalyi, vagy húsvétról megmaradt, íztelenné ázott üveges tormával is beérte, de nem felejtette el szilveszter délutánján óránként figyelmeztetni a férjét, hogy a torma még egészben van… hatkor aztán felemelte a hangját:
– Jesszusom, még a csülköt sem vágtad fel!?
– Felvágtam, a hűtőben van és csak nyolcra jönnek, minden évben később…
Az asszony dühös lett:
– Legyünk csak készen… Minek szoktattad rá Lacit erre a frissen reszelt tormára?

Laci az asszony régi kollegája volt, aki munkatársnői házasságában bekövetkező  hullámvölgyeket, magányos túlórákat kihasználva a nőket irodájában egyszeri pásztorórára vette rá. Persze minden férfi irigyelte „kaszanovai gyorsaságú” sikereit, senki nem tudta miről beszélget az aktuális, szomorú szemű hölggyel a folyosón, hogyan veszi rá a túlórára, az esti bennmaradásra – előfordult, hogy pofátlanul ő értesítette a házastársat a váratlan plusz-munkáról – további vigasztalás kedvéért hogyan viszi be az irodájába a lelki válságban szenvedő munkatársnőt? És hát, a technikai részletek, elvégre nem kamaszkori, mindegy-hol-esik-meg beteljesülésről van szó? Egy íróasztalt le lehet előre takarítani, felfokozott pillanatban a felesleges ruhaneműtől is  meg lehet szabadulni, de senki nem értette, hogyan lehet életben tartani a vágyat, miféle egyéni szöveg-környezet az, ami percről percre elhiteti az „áldozattal”, hogy lelki bajaira megoldás lesz, válsága elmúlik, szomorúságát elsöpri egy rövid szeretkezés Lacival, a későbbi Laci bácsival, aki éppen Géza nejének esete után kapta becenevét, „Laci voltam”, majd „Laci bácsi voltam”. Ez a munkahelyi Casanova ugyanis kivetette tapadós hálóját Géza gyönyörű feleségére is – lánykori nevén Klári – , aki ugyanúgy, mint a hölgyek nagy része, valahogy beszédült Laci irodájába, valahogy felkerült a popsija az íróasztalra, hogy aztán ő, vagy a ceremónia-mester húzta-e le a női alsót, annak már semmi jelentősége, azért sem, mert ebben az esetben megszólalt a földre tett telefon, benne a portás: a hölgyet várja a férje a bejárat előtt!
– Klárika, természetesen lekísérem – mondta a mindig gáláns Laci, akit  odalent a remegő asszony zavarában bemutatott a férjének. Laci eljátszotta a munkából hazasiető rendes embert. Gyors kézfogás után ekkor hangzott el a klasszikus, később becenévvé váló mondat:

–LACI VOLTAM!

Géza soha nem tudta meg, hogy megtörtént-e, ami megtörténhet, egyszer vörösboros hangulatban épp Klári mesélt neki Laci hóditásairól, becenevét persze nem említette – voltak hullámvölgyei az ő házasságuknak is, az első tíz évben Klári sokat túlórázott – dehogy az ő báránykáját is be lehetne csalni egy nagy farkas odujába, arra Géza gondolni sem akart. Ha megmaradt volna az első találkozás emléke, a porta előtti „Laci voltam”, biztosan leesett volna a tantusz, de az ember felejt. Így aztán semmi különös nincs abban, hogy egy vállalati ünnepségen a két asszony összebarátkozott, legközelebb már keresték egymást, Klári kíváncsi volt, hogy milyen férj a munkahelyi nőcsábász, így aztán elkezdtek összejárni.

A kártyajátékok legunalmasabb, legszörnyűbb fajtáját játszották péntek esténként, a rabló römit. Társalgásban nem nagyon emlegették a munkahelyi ügyeket, Laci hírnevéről nem esett szó. Csendes visszahúzódó felesége az elmúlt évtizedekben ugyan kapott néhány haragos telefont, eleinte megpróbálta tisztázni az igazságot Lacival, de ő hamar letorkolta, irigységet emlegetett, ami igaz is lehetett, csak nem a telefonálók részéről.

A könnyűnek szánt vacsora után, először sört ittak, majd áttértek a vörösborra, valaki mindig elbóbiskolt, elszunyókált. A rabló römi sajátossága, hogy az aktív játékos, aki éppen letesz, felszed lapokat, variál az asztalon, a legéberebb. A többiek ugyan figyelhetik a megváltozott helyzetet és előre kalkulálhatnak, de a péntek esti evés-ivás után egyre többször kellett figyelmeztetni egymást, hogy ki is következik. Ez a Szilveszter péntekre esett, jobb ötletük nem volt, megint ettek, ittak, kártyáztak, bóbiskoltak…

Az utolsó kártyaparti végén – amiről csak utólag derült ki: utolsó és vége – Laci megunva az egészet bedobta  lapjait, sok mindent mondhatott volna, de a következő szavak csúsztak ki a száján:
– Laci voltam! Laci bá…
Mind a négyen a lapokat nézték. 
Klárinak eszébe jutott a vágy, ami mindig elfogta, ha a munkahelyén meglátta Lacit, ez jóval azután kezdődött, mint hogy az irodájába csábította. Hogy miért követte akkor, arra azóta sem tudott magyarázatot adni, de talán későbbi érzelmei igazolták könnyelműségét. Még az is előfordult, hogy Laci valamelyik friss hódítását irigykedve nézte. Megtörtént-e vagy sem? Mindegy most már…
Géza szinte ugyanott folytatta gondolatban, de neki nem volt mindegy, a férfiak rosszabbul tűrik, ha megcsalják őket. Te szemét, akarta kinyögni, de Laci és neje már az ajtóban álltak, mindketten tudták, hogy nem jönnek ide többet.

–Zárd be a reszelt tormádat, még elmegy az ereje!

rajz: Ajtony

A szürke maszattól a fekete elefántig

(iboly)

1.
Nem velem vagy kitalált hősömmel történt, hanem kettőnkkel. Ezek mégiscsak abszurd dolgok. Lehet, hogy igazak. Lehet, hogy nem. De az egészségünkről nem akarok írni, ha találkozunk és valamelyikünk sántít, már nem merjük feltenni a kérdést: Ez igazi, ez a Te Lábad? Mert hátha nem vicc!
Én egyelőre járó-beteg vagyok. Néha lejárok, néha felhúznak. De erről sem szeretnék írni. Bárkivel találkozom, azonnal megfogadjuk, hogy egészségügyről, betegségről legalább félóráig egy szót sem…
Aztán mégis. Pedig ez nem egy különleges eset, de megér egy misét. Egyszer mindenre ráfizetünk, még az ingyenes windows-ra is. A fülészeten figyelmeztettek, hogy leesett a szemüvegem. Negyedszerre meghallottam, hatodikra megláttam, de nem tudtam lehajolni érte a derekam miatt. Egyébként oda lehajolni, ahol én láttam a szemüveget, nem is lett volna érdemes…
Hősöm szeme sarkában, látóterében apró kis szürke, majd egyre feketébb maszat jelent meg, árnyéknak, foltnak is nevezhetjük, együtt mozog a szemgolyóval, illetve követi azt kicsit lemaradva, néha előre szalad, föl-lemozog. Távolabb nagyobb, közelebb kisebb. Ez a kis alaktalan ugráló maszat valamilyen biológiai, agyi grafikus programmal, az ember képalkotó és raktározott videó világát felhasználva meglepő jelenségekre képes. Nevettet, ijeszt, rémít, az ember ébren álmodik, játék és horror!

Éjjel 3 óra, hősöm terpeszállásban dől előre a mellékhelyiségben. Végzi sürgőssé vált, hajnali dolgát. Mezítláb áll a hideg kövön. Jobb szemének pici foltja nyugodtan pihen a radiátor csővén. Szem és foltjai mozdulatlanok. Ebben a pillanatban egy fekete pók szalad ki a radiátor alól, és 8 lábbal fokozva sebességét valahol eléri a pizsama szárát. Hősöm pánikszerűen elhagyja a helyiséget… a szemfolt követi. Nem tudjuk hol van a pók, nem tudjuk mérges-e a pók, egyáltalán létezik-e? Aztán az előszoba szőnyegén keresztben átszalad egy fekete bogár. Hősünk felkapcsolja a villanyt, lerángatja magáról a pizsamát, de pók, bogár sehol. Felnéz, tekintetével együtt egy szürke pillangó száll a plafonra. Most találkozik először a jelenséggel, hogy az maszat bármit formázhat, szeme sarkának foltja életre kel… még aznap hajnalban végigszalad egy egér a könyvek tetején, a szobanövények közé madarak röpülnek, fekete macska mozdul az asztal lábai között.

2.

És a folt növekszik. Egyre nagyobbak lesznek az állatok. A fejlődésben bekövetkezik egy bakugrás: mindez akaratlagossá, előidézhetővé válik! Hősöm szem-foltjaiból előugrik a szomszéd kutyája, Bagira, a fekete párduc, és a monitor mögött ott tekeredik Ká, az óriáskígyó… Ha szürkületben benéz a spájzba, ott áll Drencsán hentes, nyakában a híres csípős kolbásszal Úgy mozgatom őket, ahogyan csak akarom.
Jelenleg egy szürke elefánttal kísérletezünk. Ha sikerül, kitapogatom egy porcelánüzlet ajtaját, benyitunk és óvatosan benézek a legsötétebb sarokba… a többit tudjátok! Hogy miért csinálom? Bosszúból... Egyébként meg letelt a félóra!
___________
A szemész szakorvos válasza
Dr. Emese Patrícia válaszában kifejti, hogy az általa leírt jelenség az "úszó homály", teljesen ártalmatlan, és a kor előrehaladtával válik gyakoribbá!